Azt hiszem, beszél. Nagyon távolian, de hallom a hangját. Biztos, hogy nem hozzám szól, tudnék róla. Nem értem mit mond, talán valaki máshoz szól. Fontos és sürgős dolgom van, fel sem emelem a fejem. Még mindig hallom a hangját, de most már közelebbről. Látom a szemem sarkából, hogy mellettem ül. De végül csak legyint, és most már számomra is érthetően elhangzik: „Megint a kis világodban vagy…” Igen, épp dolgoztam, elfoglalt egy e-mail és a sok fejemben kavargó gondolat. Ám most már csak értetlenül bámulok, és lassan ráeszmélek, hogy elveszítettem a pillanatot. Valami fontosat akart mondani nekem, elmondani, hogy mi a véleménye erről-arról, vagy hogy rámutasson valamire, amit eddig nem vettem észre. Lehet, hogy már sosem tudom meg.
Eszembe jutott, hogy ez az én kis világom mennyire kitölti a napjaimat. Ebben a világban bevásárolhatok és kifizethetem a számlákat úgy, hogy nem kell áznom-fáznom, sorban állnom. Rég nem látott vagy sosem ismert rokonokat találhatok, akik a szomszéd kontinensen élnek. Igaz, egy kattintással ki is törölhetem őket az életemből, mintha nem is lettek volna. Olvashatok könyvet, naprakész lehetek a világ híreiből, cseveghetek a barátaimmal. Persze ha valakinek nem tetszik a véleménye, jól megmondhatom neki a magamét, aztán őt is törölhetem – mert egy darabig úgysem akarok majd beszélni vele. Milyen jó, hogy nem látják a valódi reakcióimat egy-egy kommentre… Így újra és újra fogalmazhatok választ, nem kell sietnem, megfontoltnak tűnök. Az ember azt gondolná, hogy ez a világ csak könnyebbé teszi a dolgokat – egyszerűbb a munka, az üzenetváltás, a kapcsolattartás…
Az igazság viszont az, hogy amíg egy másik, digitalizált világban élem a perceimet, ugyanezeket a perceket elveszítem, elherdálom és elszalasztom a valódi lehetőségeket. Elmulasztom meghallgatni azt, aki személyesen velem akarja megbeszélni a problémáit. Talán annyira elmerülök a saját életemben, hogy Isten hangját sem hallom meg. Hova vezet ez? Egy idő után már meg sem szólalnak, csak legyinteni fognak és azt mondják, „úgyis a saját kis világában van.” Nem akarok idáig eljutni! Nem akarom, hogy ne maradjon egyetlen ép emberi kapcsolatom sem. Hallani akarom Isten szavát, a páromét és a gyermekemét, a barátaimét és a munkatársaimét is. Nemcsak hallgatni, de meghallani, megérteni is, amit mondanak. Nem akarom, hogy fontosabb legyen az én kis virtuális, elképzelt, megálmodott életem a valódinál! Talán az előbbi biztonságosabbnak tűnik – hiszen ha ki is törölnek, életben maradok –, de az utóbbi a valóságos.
Döntöttem. Ma már, ha hozzám szól, kikapcsolom a számítógépet, nem figyelek a telefonra, a tévére – felé fordulok, megfogom a kezét, rámosolygok, és azt mondom: „Hallgatlak, figyelek rád.” Észre kellett vennem, hogy ő is ugyanezzel a figyelemmel ajándékoz meg.
Jókat beszélgetünk Istennel…
Menyus
