Reformáció emlékünnepe alkalmából szeretnénk meglepni titeket egy reformációs kvízzel, amivel lemérhetitek, mennyit tudtok felekezetünk múltjáról, jelenéről. Azoknál a kérdéseknél, ahol több helyes választ kell kiválasztani, a folytatáshoz rá kell kattintani a zöld „SUBMIT” gombra. Elnézést kérünk a kényelmetlenségért, csak így tudtuk megoldani.
Mielőtt azonban nekiesnétek a tesztnek, olvassátok el két szerkesztőnk istenélményét, amit a református egyházban nyertek.
„Sok-sok olyan közösségi élményem van, ahol megtapasztalhattam, hogy milyen jó az Isten közelében lenni. Ám van egy, amelyre mindig szeretettel gondolok vissza. Rendhagyó ifi volt ez, amikor az ifivezető saját házában, a saját kis szobájában szervezte meg az alkalmunkat. Ráadásul elhívta a gyülekezetünk egyik lelkészét – aki rögtön hozott magával még egy lelkészt is –, és megkérte őket, legyenek segítségünkre abban, hogy együtt úrvacsorázhassunk. Körben elhelyezkedve adogattuk egymásnak a bort és a kenyeret, ugyanakkor megőriztük a református hagyományainkat is. Szeretettel fordultunk egymáshoz, talán még a küszöbön otthagytuk a konfliktusainkat, a személyes gondjainkat, a mindennapok terheit. Már számos úrvacsorán voltam túl akkorra, mégis úgy érzem, hogy ott értettem meg igazán, mit jelent az a közösség, ahol az ember OTTHON van, ahol a Szentlélek munkálkodik, és mit jelent igazi testvérek között lenni. Igazán bensőséges, békés alkalom volt. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalhassa az úrvacsora igazi lényegét, az élő és személyes kapcsolatot Istennel, és az igazi testvérközösséget.” (Menyus)
„Tizenhárom éves voltam, amikor először az orgonapadba ültettek azt mondva: „Csak játssz, a gyülekezet pedig majd követ. Te vagy mától az orgonista.”
Az előírt jelenlét minden hétközi és vasárnapi istentiszteleten egyáltalán nem volt vonzó gondolat. Csak azon járt az eszem, hogy sosem utazhatok el sehová, sosem pihenhetek otthon, mert a templomhoz és az egyházhoz köt ez a kényszer. Meg kell felelnem a falu apraja-nagyjának, ott ülni már-már közszemlén, mindig példás öltözékben, mosolyogva, figyelve és figyelemmel kísérve.
Az első alkalom óta eltelt legalább hat év. S miután beletörődtem, hogy egyes zsoltárok sosem fognak eredeti tempóban menni, és túlléptem azon, hogy megütközést keltsek, újítást vezessek be, vagy épp mindenkinek eleget akarjak tenni – az áldások lassan rám találtak.
Számos alkalommal, amikor otthon maradtam volna, olyan páratlan lendülettel szólított meg az Úr, hogy azonnal elkezdett rügyezni bennem a bimbó, a készülődő gyümölcs.
Az éneklés nekem kötelező. S ha eléggé figyelek a szövegekre, akkor szívet melengető módon beszél hozzám az Isten.
A megtanult zenei ismereteim Isten dicsőségét szolgálhatják olyan helyeken is, ahová az együttessel ellátogatunk. Azzal az együttessel – megjegyzem –, amelyikbe sosem kerültem volna be az orgonaszékben szerzett tapasztalatok nélkül.
S ahogy az ujjaim nyomán kopnak a billentyűk, örömmé válik az egykori kényszer, és szeretetté a hajdani muszáj. Az egyház része lettem, ahogy szép lassan nekem is egyre nagyobb helyet kapott a szívemben. Akárhány fekete folt legyen ezen az egyházon, én ide tartozom, ebben nevelkedtem, és ezekben a keretekben szólított meg először az Úr. (Baranyi Eszter)
Jó töltögetést és tanulást! 🙂
