Lerobbanva (1. rész)

Mész az úton, sietsz, hogy hamar haza tudj érni, mert már hamar sötétedik. Ahogy elhaladsz a benzinkút mellett, elfog egy nagyon rossz érzés, de inkább nem foglalkozol vele. Mész, mert sietned kell. És egyébként is butaság az egész, hiszen pár napja tankoltál. Negyedóra múlva viszont furcsa hangokat hallasz az autó motorja felől. Lerobbantál. Egy fránya, régen megszokott gödör, amin már annyiszor keresztülhajtottál most kifogott rajtad, és kilyukasztotta a tankodat. Megállhattál volna, de nem tetted meg.

Sokszor képesek vagyunk, arra, hogy elrohanjunk a rossz gondolatok, megérzések mellett. Inkább megrázzuk magunkat, és megyünk tovább azzal, hogy elrohanjunk a rossz gondolatok, megérzések mellett. Inkább megrázzuk magunkat, és megyünk tovább azzal, hogy minden rendben van. Álltatjuk magunkat ezzel a tudattal, mintsem szembenéznénk azzal, hogy az üzemanyagunk fogyóban van, nem lesz elég a célig, segítségre van szükségünk.

Egy nagyon jó könyvet olvasok – A szeretet választható –, amelyben van egy nagyon sokat mondó ábra. A szerzők szívünket egy szeretettartályhoz hasonlítják, melyet először szüleink, majd barátaink is próbálnak töltögetni, illetve amelyből mi is mások tartályát próbáljuk feltölteni. Azonban az egyetlen, Aki tele tudja önteni az Ő végtelen szeretetével szívünk mindig fogyatkozó szeretettartályát, az maga Isten. Ő az, Aki teljessé tudja tenni az életünket, mi mégis gyakran hanyagoljuk Őt, és csak gyorstankolásra állunk meg, amikor látjuk, hogy már nem elég az üzemanyagunk a következő állomásig. Úgy gondoljuk, hogy vasárnap a templomban feltöltekezünk és azzal, amit ott kapunk, kibírjuk az előttünk álló hetet. Aztán még jobban feszegetjük a határokat mondván, hogy elég nekem egy hónapban egyszer is elmennem istentiszteletre. Végül pedig azon vesszük észre magunkat, hogy lerobbantunk, mert összekevertük az üzemanyagokat.

A világ dolgai, a megfelelő életpálya-modell megalkotása sokszor annyira elterelik a figyelmünket, hogy észre sem vesszük milyen távol kerültünk Istenünktől és önmagunktól is. Inkább kizárunk minden érzelmet, csak a feladatunkra koncentrálunk – kicsit másképpen megfogalmazva: melegedünk a jól megrakott iszapunkban –, mintsem Istenünk igéjében megfürödve megtisztítanánk magunkat attól a sok szennytől, ami a mélybe húz bennünket.

Ez van. Rosszul érzem magam. Sőt, egyre rosszabb, amikor egy keresztyén testvérem figyelmeztetni akar, hiszen az azt jelenti, hogy már ő is látja, hogy bajom van. Ó, nem! Inkább letagadom. Velem minden rendben van, végzem a dolgom, és inkább megfeledkezek az egészről. Hiszen, ha nem látom, ha nem gondolok rá, akkor az nem is létezik. Nem? Nem, mert a valóság az, hogy ezzel csak még nagyobb veszélybe sodortam az életem.

Életveszélyben vagyok.

„Mert megvizsgál az Úr minden szívet, és jól ért minden emberi gondolatot. Ha keresni fogod, megtalálod, ha ellenben elhagyod őt, ő is elhagy téged mindörökké.” /1Krón 28,9/

Zilahi Réka