Összerogyott Bél, leroskadt Nebó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek.Hallgass rám, Jákób háza, és Izráel házának egész maradéka, ti, akiket születésetek óta hordozok, világra jöveteletek óta viszlek:Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg. Ézs 46, 1-4.
„Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő: egyenesen és egyértelműen.” Emberként akármelyikünk leírhatta volna ezt a mondatot, emberlétünk tömör összefoglalóját, amit Pilinszky Jánostól idéztem… Felemás érzések közt kell élnünk, sokféle vonzás között: úgy hordozni a fájdalmat, és úgy hordozni az örömöt, hogy tudjuk: mindez véget ér majd egyszer. Mert az öröm is elmegy, a bánat is elmegy, mi pedig maradunk, és érezzük, hogy sokféle vonzóerő hat ránk: megannyi csábító és tetszetős dolog, amiben szívesen részt vennénk, megannyi öröm és fény, amiből ki akarjuk venni a részünk. Így a sokféle érzés és vonzás között szétdarabolódott emberi életünk zuhan, mint a kő: egyenesen és egyértelműen. Pedig mi szárnyakra akarunk szert tenni, s reméljük, hogy mindaz az öröm és megelégedettség, amit ez a világ nyújthat, könnyűvé teszi életünket és megtart.
Igénkben Ézsaiás próféta, ha nem is sokféle vonzásról beszél, de kétféléről: az egyik vonzás az, ami ledönti a bálványokat, a másik pedig az, ami nem engedi meg, hogy az ember a bálványok sorsára jusson, amik, bár vonzanak minket magukhoz, mégis zuhannak, mint a kő: egyenesen és egyre gyorsabban.
Ez az ige jobban érthető, ha tudjuk, hogy eredetileg azokhoz a zsidókhoz szólt, akiket a babiloniak fogságba vittek, és ott szembesülniük kellett azzal, hogy a babiloniak hogyan dicsőítik kőisteneiket, Bélt és Nebót a győzelemért, míg látszólag Isten, Izráel Istene alulmaradt a küzdelemben, hisz megengedte, hogy a népét elhurcolják. Ézsaiás mégis azt mondja, Isten Lelke által megihletve: a babiloniak istenei leroskadnak, mert nem mások, mint kövek, nem jelentenek mást, mint terhet, és nem vár más rájuk, mint a felemelt kövekre: a zuhanás és a lehullás. Nem tudják megmenteni azokat, akik rájuk raknák a terheiket, mivel maguk sem tudnak megállni a mélybe húzó erő előtt.
Advent végén különlegesen is időszerű és megragadó ez az igeszakasz: bálványokról beszél, amik nem tudják elhordozni az emberek terhét, akik reménykednek bennük, hanem még ők maguk is az emberek nyakára ülnek, plusz teherként. De akár emberek, akár állatok hordozzák őket, ledőlnek: nem tudják megmenteni a terhet, amit rájuk bíznak. Pedig azok, akik rájuk bízták a terhet, bíztak bennük, és remélték, hogy a kőistenek szárnyat adnak nekik, teher helyett. Mint ahogy adventkor sok ember bízik abban, hogy az ajándékok békét szereznek a családban. Hogy ha minden elképzelhetőt és talán minden elképzelhetetlent beszerzünk, akkor boldog, bőséges karácsonyunk lesz. Hogy azok a terhek, amik nehézzé teszik mindegyikünknek az életet, és talán csak mi tudunk róluk, elmúlnak, ha arra a karácsonyi szellemre bízzuk őket, ami olyan készen és elérhetően hirdeti magát úton-útfélen adventkor. Reméljük, hogy a terheink, amik megkötöznek, átruházhatóak és megszabadulhatunk tőlük. Sokan ezért keresnek adventben olyan emberi bölcsességet, békességet, boldogságot, kész és jól reklámozott recepteket, amik megédesíthetik az életük: kapaszkodnak, mert érzik, hogy egyre nehezebben tudnak mozogni a terheik alatt.
A bálványokra nem vár más végzet, mint a mélység és a nehézkedés törvénye: Isten ezzel szemben azt mondja, Ő alkotott, Ő visz, Ő hordoz és Ő ment meg. Advent a várakozás ünnepe, de ugyanakkor a növekedésé is: a remény növekedéséé, amit Istenbe vetünk. Mi már úgy tekinthetünk vissza a történelemre, mint az Istenbe vetett remények beteljesülésére: hisz Isten, aki alkotott és adventkor elvisz minket a jászolig, elhordozta a mi bűneinket a keresztfán és megmentett minket. Mindezt úgy, hogy levette rólunk levethetetlen terheinket és reményt adott: olyan reményt, ami nem az emberi erőfeszítéseken alapszik, hanem az Ő céljain és az Ő, minket hordozó erején. Isten kezéből a remény szárnyaira kelhetünk.
Advent utolsó hetében ismerjük fel, hogy Isten el szeretne minket vinni a jászolig, és ott át szeretne minket adni Fiának, aki el tudja hordozni hitünket és hitetlenségünket, tagadásunkat és gyengeségünket, aki megment minket. Ahogy az adventi koszorún is egyre több gyertya gyullad meg, növekedjen bennünk is a reménység fénye, hogy Isten, az Ő nevéért és értünk való szeretetéért megment minket, és mi is roskadjunk térdre a jászolnál, ahol megmentésünk, Isten Fia eljött értünk a világba. Adjunk hálát, hogy a mi életünk felett nem a mélység az úr, hanem az emberré lett Isten kezében vagyunk, aki a mennyország felé visz minket: egyenesen és egyértelműen.
Laskoti Zoltán
