Isten szemszögéből

Szeretek repülni… Onnan fentről minden másképp néz ki. Lepillantva a bárányfelhők pilléjén keresztül mélykék csend honol. Csak egy-egy fehér csík töri meg a roppant kékséget. Óceánjárók. Több ezer tonnás monstrumok. Innen csak vékony tollvonásoknak tűnnek. A szigetek fölött repülve az ember úgy érzi, hogy ezek a foltok a tengerben nem mások, mint pattanásnyomok valami azúr bálna arcán. Az ezer meg ezer méteres magaslatok pedig teljes mértékben eltörpülnek; apró szúnyogcsípések csupán, melyek túl hivalkodóan ereszkednek ki a földfelszín egyeneséből. A szárazföld hosszú és végtelennek tűnő autópályái hajszálerek a színes föld barázdáin, a rajtuk menetelő picike pontok pedig személygépkocsik, kamionok, autóbuszok telve emberekkel, életekkel, céliránnyal, az utazás fáradtságával, reményteljes megérkezéssel.

Onnan fentről minden másképp néz ki. A földi világunk hatalmas testei, a hegyeink, melyekkel dicsekszünk, melyeket erőnket megfeszítve mászunk csupán tű foka kategóriák, vagy apró dombocskák a fentről letekintő szemeknek. A lakásunk, házunk, utcánk, városunk, az életterünk, mely gyerekként számunkra a világot jelentette, mostanra pedig a biztonságot, a szót otthon – furcsa mozaikkép pár kilométeres magasságból, egy apró puzzle-darabka a több millió részes képben. És az ország, a szülőföld, a tág határ: pár órát jelent egy hangsebességű vasmadár számára.

A repülés jó tanítómester.

Úgy gondolom, mi, földhözragadt népek, szárnyak nélküli járólények az állandó érthetetlenség, a mozaikok közti elveszettség és a puzzle-darabkák milliói közötti bámészkodás állapotára vagyunk kárhoztatva. Azt látjuk, ami előttünk van. Azt másszuk meg, ami elibénk tornyosul. Teremtettségünknél fogva csak a részt látjuk – azt is csak „tükör által, homályosan”. Korlátoltak vagyunk. Csak egy-két igazi magaslat legfelső fokáról letekintve látjuk a sűrűséget erdőnek, a mélyet folyónak, a porosat sivatagnak. De ezután az élmény után mégiscsak vissza kell szállnunk a porba, ahonnan vétettünk.

Intenzíven átérzem mostanában ezt az állapotot. És nem értem. Nem látom át. Úgy érzem magam, mint valami apró szarvasbogár, amely olyan esetlen módon szokott az elébe tornyosuló útzárak elől kitérni több-kevesebb sikerrel (inkább utóbbi). Nem értem, hogy miért kell látnom dédmamámat élete nagy valószínűséggel utolsó hónapjaiban ilyen intenzíven szenvedni. Átélte a világháborút, borzalmas szenvedéseket, gyermekeit, férjét temette – s ez a temérdek kín lenne a pont azon a bizonyos i-n? Nem értem, és nem látom át, miért kell egy fiatal családapának, vagy családanyának meghalnia – gyermekeket, családot, élete másik felét hátrahagyva. Nem látom át, mire való mindaz, ami rám méretett; amivel naponként kell kelni és feküdni, ezzel együtt örülni és nevetni.

Nem értem. És valószínűleg te sem – a magadét.

A repülés jó tanítómester. Ebben is. Lepillantva mindig eszembe jut az ige: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,8-9)

Vannak magasságok, ahová még a repülő sem repít fel.

Vannak olyan egek, ahová az ember nem juthat be – bármilyen magas is legyen az a torony Bábelben.

Az ég mindig magasabban lesz a földnél, és az Isten útjai és gondolatai – bármi történjék is – mindig magasabbak lesznek az én gondolataimnál. Egy történés mögött okok milliói, milliárdjai lesznek – melyről nekem soha nem lesz tudomásom, mely tudtom nélkül megy majd végbe, bontakozik ki, és ér célhoz. Isten azonban mindegyikről tud, mindegyiket akarja, és mindegyiket mozgatja is. Életem minden másodpercét gondosan szövi az Isten bölcs keze, mely nem remeg meg, nem ejt hibákat, nem sző fölösleges szálakat.

Hiszem: onnan fentről, minden másképp néz ki.

Homoki Gyula