Minden David Bowie-val kezdődött. Tavaly hallottam egy dalának feldolgozását, majd ezen a héten, miután értesültem halálhíréről, újrahallgattam. A dal egy Tom nevű őrmesterről szól, akit kilőnek az űrbe, előtte kommunikál a földi személyzettel, majd az őrmester kilép az űrhajóból. Tom rácsodálkozik, mennyire kék a Föld nevű bolygó, ahol felnőtt; mennyire mások a csillagok, és mennyire nincs mit tennie az űrben lebegve. Mintha még az űrhajó is magától tudná az utat. Ezután elvesztik vele a kapcsolatot. Íme, a dal maga:
Életem huszonhetedik évének elején számomra ez a dal a magányosság hitvallása. Adott egy fontos ember, egy kiképzett űrhajós, akinek űrbe juttatását rendkívüli érdeklődés kíséri a földi irányítás és az újságok részéről, de őt egyre kevesebb dolog érdekli. Rájön, hogy a Föld kék, egy alumíniumdoboz választja el az űrtől − és tényleg nincs mit tennie.
Te vagy az asztronauta. Készülsz egy vizsgára, megmérettetésre, egy fontos találkozásra… Ki akarsz békülni régi haragosoddal, szerelmet akarsz vallani, véget szeretnél vetni egy hazugsággal terhelt kapcsolatnak. Sok múlik a küldetés sikerén, tudod. Komolyan veszed. Elképzelted már százszor, milyen lesz, mikor vége lesz ennek a helyzetnek. Akik már előtted jártak, meséltek róla, nekik milyen volt.
De amikor túl vagy mindenen, mégsem a beteljesülés érzése vár, hanem a távolságé. Célt tévesztettél. Megkaptad a négyest, de már nem tudsz örülni neki. Ott ül veled szemben az, akivel találkoznod kellene, mégis dobolsz az ujjaiddal az asztal lapján, nem rá figyelsz. A haragosoddal unott beszélgetést folytatsz valami teljesen átlagos dologról, mint a civilizált, közönyös emberek. A szerelmeddel úgy beszélsz, mintha teljesen érdektelen lenne számodra. Csak szaporítod a hazugságokat.
Ez a lassú elszigetelődés útja, a fegyelmezett magányé. Mikor elbarikádozod magad az igazi érzésektől, őszinte beszélgetésektől, a sikerek felemelő örömétől és a kudarcok szégyenétől. Kikötsz a légüres semlegességben, és nem kapcsolódsz semmihez (a dalra visszatérve: az űrhajóhoz) sem. Gyökértelen emberré válsz. „Sem utódja, sem boldog őse/Sem rokona, sem ismerőse/Nem vagyok senkinek,/Nem vagyok senkinek.” – mondhatnád te is. Minden rendben van, csak te vagy egyedül. És éppen ezért még sincs rendben semmi.
A Szentírás tanítása szerint két végzet vár az emberre: az egyik az elszigetelődésé, amikor a legtöbb, amit elérhetünk az életben, az a fegyelmezett, összkomfortos magány. Az egyszemélyes világ, ahol a bűnöm elszigetel minden mástól, mindenki mástól. Ahol már olyan egyedül vagyok, mint az űrben lebegő űrhajós, aki számára távoli a föld és vele együtt minden földi gond, probléma. Egyedül vagyok, de nem sokáig – csak amíg meg nem halok.
A másik pedig az, amit Krisztus kínál. Hogy egyetlenegyszer sem kell fegyelmezett magányba vonulnod, amíg élsz. Hogy lesz kihez fordulnod. Nem a légüres halálba kilépő törékeny ember vagy, akit összetörhetnek mindennapi kapcsolatok, gondok és kihívások −, hanem Isten gyermeke, akiért az Atya minden odaadhatót odaadott. Ő így ráncigál vissza magányodból az Ő szeretetébe és ismét talpra állít.
A dal arról szól, hogy az űrhajós elindul, és az űrben ragad, mert nincs visszaút. Krisztusban van visszaút. A világ legköltségesebb mentőakciója elindult a halálban lebegő emberért: Krisztus megszületett, eljött a bűnösökért, és meghalt értük. Nem a földi irányításon, a környezeted jóakaratán, egy jó ificsapaton, jó lelkészen múlt az, hogy visszatértél −, hanem egyedül Jézuson. Add fel érte fegyelmezett magányodat! Visszahoz, és mindent gazdagabban kapsz vissza Tőle, amit eldobtál magadtól.
Ne törődj bele a magányba, tarts ki! Úton a segítség: „Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.” Ézs 46,13
Laskoti Zoltán
