„Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem?
Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (Zsoltárok 43,5)
Mi, emberek hajlamosak vagyunk az önsajnálatra.
Vannak időszakok az életünkben, amikor szinte megérdemeltnek érezzük, ha büntetjük magunkat bizonyos kudarcaink miatt. Napi szinten szembesülnünk kell bizonyos gyengeségeinkkel, amiken képtelenek vagyunk változtatni vagy elfogadni azokat, és mindez kikezd minket.
De vajon miért ilyen nehéz megértőbbnek, türelmesebbnek lenni önmagunkkal a nehezebb pillanatainkban? Talán azért, mert ilyenkor azt hisszük, hogy Isten sem szeret… Mert abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, még Ő sem képes pótolni a hiányosságainkat és nem tudja a kilátástalant reményteljessé tenni az éltünkben. Pedig Isten akkor is szeret minket, amikor erre még mi magunk is képtelenek vagyunk. De ha a tekintetünk a gyengeségeinkre szegeződik, akkor nem tudjuk észrevenni, mennyi áldással halmoz el minket nap mint nap egyértelmű és kétségtelen jelét adva irántunk való szeretetének.
Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy „az elhívásunk az, hogy Istent dicsőítsük”.
Vajon az, hogy önmagunkat ostorozzuk különféle dolgokért, dicsőíti Istent? Ha a válasz „nem”, akkor hagyjunk fel vele! Ne mi akarjunk a középpontba lenni, és ne dédelgessük a sebeinket, rossz gondolatainkat. Most egy kis időre felejtsünk el fontosnak lenni, és böjtünk legyen Istennek szánt ajándék! Legyen benne Ő és a vele való kapcsolatunk a legfontosabb! Tartsuk számon mindazt, amiért hálásak lehetünk, és rájövünk, mennyire áldottak is vagyunk!
Kihívás: Gyakran önmagunknak vagyunk a legnagyobb ellenségei. Olyan szigorúan bíráljuk magunkat, hogy attól nem tudunk lélekben növekedni. Ma tudatosítsd magadban, hogy Isten szeretett gyermeke vagy!
Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára
1 Hozzászólás
Ez épp jókor jött, Bea 🙂 Annyira, hogy ma még egyszer elolvastam. Köszi!!