Elestem, de felkelek

És újra megtetted. Nézz magadra: ugyanott vagy már megint. Ismét bűntől szennyes a kezed. Hiábavalóak voltak az elhatározásaid, a kéréseid, a szüntelen fogadalmak mind. Újfent ott jártál, ahol nem kellett volna. Már megint megfürödtél a vétkek nagy tengerében – ráadásul még jól is esett. Ismét ott kalandoztál az interneten, ahol tudod jól, hogy nem kellett volna. Ezeregyszerre követted el ugyanazt a hibát. Most se tudtad megállni, hogy ne szólj neki vissza, ugye? Muszáj volt újból veszekedned vele? Most komolyan – te nevezed magad keresztyénnek? Te beszélsz másoknak, te okítod őket? Ma is egy újabb napod telt el szinte úgy, hogy semmi érdemlegeset nem tettél – a héten harmadjára. Elestél. Elbuktál. Megint. Újra. Ismét. Újból. Még egyszer. Már milliomodik alkalommal forog ugyanaz a lemez. Sőt, nemrég vettél úrvacsorát, s máris meggyalázod, semmibe veszed, megszentségteleníted Krisztust? Nem, így nem mehetsz oda elé. Ugye nem gondolod, hogy ebben az állapotban szívesen fogad? Öt perccel ezelőtt még a sárban fetrengtél – ilyen mocskosan nem állhatsz a Szent Isten elé! Előbb meg kell mosakodnod szépen, letisztogatni magad, s majd… Talán holnap. Majd, ha már eléggé megbántad azt, amit tettél. Addig semmiképp!

És te hiszel a hangoknak: nem mész oda Hozzá. Nem mersz mutatkozni, lapítasz, mint kisnyúl a bokorban. Mert tudod jól, hogy bűnt követtél el. Nagyon is tisztában vagy vele, hogy rossz az, amit cselekedtél. Mar. Kínoz. Hasít. Folyamatosan beléd nyilall a fájdalom. Mocskosnak érzed magad, szennyesnek, tisztátalannak, képmutatónak, méltónak bármi büntetés elhordozására. Napokon, heteken keresztül megy ez így. Nem imádkozol, nem akarod megszólítani. Nem olvasod az Igét. Beáll a csend: a vádak, az egyhelyben toporgás, a stagnálás időszaka.

Ismerős a szituáció, ugye? Nem egyszer jártad már meg ezt a körkörös utat. Jómagam is sétálgattam ezen az ösvényen. Szinte minden szegletét ismertem már. Kívülről tudtam a szinteket, fokozatokat, stádiumokat, a szavakat, amelyekkel közeledni fog a Vádlóm, az érzéseket, amelyekkel válaszolni fogok rájuk. Kísértés – elesés – bűntudat – önmarcangolás – padló: valahogy így foglalhatók össze a főbb mérföldkövek.

Abban a pillanatban, mihelyst engedtél a kísértésnek, és a vágy, a kínálkozó lehetőség, a keserédes kielégülés ledöntött a lábadról, választanod kell: maradsz vagy felkelsz. Végigjárod az önsajnálat, az önvádaskodás sötét és fárasztó útját, vagy azon nyomban futsz, rohansz Istenhez. Tovább üldögélsz a vályú mellett, a bűzben, az elkövetett vétkek és bűnök állandó emlegetésében, a mögötted lévő hibák vádpadján, az állandó „Jaj, én milyen bűnös vagyok!” sóhajok emlegetésében – vagy felkelsz, mert tudod: vár téged. Úgy, ahogy vagy. Azt, aki vagy. Szégyenkezve ugyan, pirult arccal, bűneid teljes tudatában – de mégis, kegyelemért esedezve állhatsz az Atya elé. Ő pedig nem löki el a tékozló fiát, nem facsarja az orrát a szennyes ruhád szaga, nem rója fel a rosszat. És ez így megy egyik napról a másikra. Napjában hétszer, akár hetvenszer hétszer is.

Nem tudom, hol vagy, mit tettél, miben estél el. De ne maradj ott! Ne hallgass a vádló hangokra, ne kezdd el az öntisztító, piti próbálkozásaidat! Ne gondold, hogy magadtól is fehérre moshatod a foltos ruhádat! Ne ücsörögj a sötétben! Állj fel, porold le magad, és bármennyire is nehéz legyen az első lépés, menj oda Istenhez! Mert ha nem teszed, csak a hervadás vár rád. Szépen, lassan, de felőröl a bűn és a bűntudat, a keserűség és a szégyen.

Támaszkodj a Mikeás 7,8-9-re és mondd a Vádlód szemébe: „Igen, elestem, bűnös vagyok, vétkeztem ellene, a sötétséget választottam, vak módjára tapogatóztam. Nem mondasz ezzel újat. De felkelek! Nem maradok itt: kivisz engem innen, visszafogad, megmos, új ruhába öltöztet. A világosságra vezet, igazságot szolgáltat a javamra, én pedig gyönyörködni fogok benne, örülni neki. Nincs tehát okod örülni, nincs okod a gúnyolódásra! Nincs már uralmad felettem, a kereszttel fizetett értem!”

Homoki Gyula