Quo vadis?

Egy rövid bepillantás az első keresztyénüldöztetés éjszakájába Sienkiewicz világsikerű regénye nyomán.

A dicsőséges Róma füstölögve és feldúlva emlékeztet egykori valójára. Az emberek elvesztették józan eszüket, tébolyultan rohangálnak belerúgva a földön fekvőkbe, arcukba taposva mezítelen talpukkal. Sírkertté válik a reményteljes jövőjűnek hitt város. Sok göndör hajkorona dísze már nem az arany ékszer, hanem a levegőben szálldogáló pozdorja. A füst egyre több polgárt fojt meg és ajándékoz a nagy tűznek. A földkerekség királynőjeként emlegetett város ég; pusztulásra ítéltetett.

A megmaradt, földönfutóvá vált nép gyűlöletének fő tárgyát a feltételezett pusztító képezi: Néró császár. Azonban csak addig ér el szemük világa, amíg vezetőjük kenyeret és cirkuszt nem ígér nekik. Csekély idő telik el és mindkettőt megkapják.

Harminc évvel járunk Krisztus halála és feltámadása után. Bár Róma kolosszális épületei és csarnokai leégtek, a lelke feléledt. A tarsusi Pál és Péter apostol sosem látott lendülettel hirdették az evangéliumot. A későbbi székhely pedig válaszolt: több ezren fogadták el Krisztus váltsághalálát és mentek utána.

Az első századbeli római polgár megrökönyödve találkozik a Krisztus-hívő irányzattal. Csúfondáros és gúnyos szavakat aggatnak rájuk. Elvakult bolondoknak és birkaként a halálba rohanó fanatikusoknak nevezik őket. A fenséges birodalom vezetői pedig megtalálták bennük az eszközt, amivel Róma dühös népének vérszomját csillapítani lehet.

Az újuló városban először cirkuszi amfiteátrumok épültek. Néró határt nem ismerő fajtalan és kegyetlen fantáziája teljesen kibontakozott. Félelmetes vadállatok üvöltése hallatszott amiknek a keresztyének szolgáltak étekül. Az arénában halk imát mormolva tömegek térdeltek készen a Vele való találkozásra. A felállított kereszterdő volt a látványosság következő része, az érdes tákolmányokon a felszegezettek valójában krisztusivá váltak. Néró kertje élő fáklyáktól lobogott dicsőségesen, s mindegyik óriás gyertyabél helyett egy-egy keresztyén ragyogott. Egytől egyig arra haladtak, amerre a Mesterük is elment – s Ő kitárt karokkal várta meghurcolt, szegény kicsinyeit.

Tökéletes példa állt előttük Krisztus személyében. Olyan buzgó és friss volt a hitük, annyira erős az elkötelezettségük, hogy a dicsőség ködjében, önként meneteltek a halálba.

A tökéletes példa pedig azóta is előttünk áll. Krisztus nem változott… a népe viszont igen. Megrémül minden egyes fenyegetéstől és fájdalomtól. Képtelen áldozatra vagy szenvedésre adni a fejét. Szereti, és merőben élvezi az életet. A világunk túl kényelmes, Krisztus pedig csak nehezít rajta az elvárásaival.

Be kell látni – a kezünkben még mindig földi jólétünk zálogait szorongatjuk. Egyedül ezzel az élettel foglalkozunk, és egy fikarcnyit sem törődünk a halál utánival. Hiszen túl nehéz a most fontosnak vélt értékeket akár egy pár percre is elereszteni, s csak az örökkévalóságra gondolni. Valljuk be, képtelenek lennénk most meghalni!

Minket nem vár durva kereszt, amire felszegezhetnének. Nincsenek felállított póznák, amiket meggyújtanának alattunk. Nincsenek nagy arénák sem, ahol vadállatok szórakozási tárgyai lehetnénk.

Egyetlenegy kereszt áll még mindig – a Krisztusé. Az pedig arra mutat, hogy élet lett a halálból.

Az első keresztyének kínnal és vérrel, kereszterdővel, vadállatok előtti néma, térdelő készenléttel, a saját életükkel áldoztak a Megváltónak.

És mi mit teszünk?

Baranyi Eszter