Őszinte leszek: nem szeretem, ha arra intenek, hogy fogjam be a szám. Ha édesanyám, egy közeli barátom mondja, legtöbbször egyszerűen nem hallgatok rá. De nemrégen tanácstalanul álltam meg. Isten súgta, hogy jobban tenném, ha türtőztetném az indulatom, és lenyelném a békát. Rögtön kerestem a kibúvót, hogyan mondhatnék ellent Neki. Ha igazam van, miért hallgassak?
Kétféle helyzet van.
- Nem jó, ha kerüljük a konfliktust, és hetekig dobálózunk a semmitmondó „hogy vagy?”, „mit csinálsz?”-féle kérdésekkel, amikor valójában nem is érdekel a válasz.
Velem előfordult, hogy matematikai számításokkal kerültük a vita kialakulását a barátnőmmel. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy elhidegültünk egymástól, tartalom nélkülivé váltak a sekélyes beszélgetéseink. Amíg azzal voltunk elfoglalva, hogyan hallgassuk el a sérelmünket, eltávolodtunk. A holtpontból csak egy kiadós vita tudta kibillenteni a helyzetet. Nem volt kellemes, de kiderültek a sérelmek, és együtt, szeretettel és persze idővel megtaláltuk rájuk a maguk gyógyszerét.
- Van, hogy jobban teszed, ha megfékezed a háborgó igazságérzeted, és nem hagyod, hogy a düh kimondassa veled veszélyes szavait. De hogyan lehet alázattal hallgatni, „meghunyászkodni”? Miért kell a hallgatásommal „igazat adnom” a másik félnek?
Palánta korunk óta vannak főnökeink. Először a szüleink, a tanáraink, aztán a tanszékvezető, a csoportfelelős, vagy a rektor, később a munkahelyi feletteseink szabnak irányt a viselkedésünknek. Van egy rossz hírem: emberből vannak, jobb esetben igazuk van, de megesik, hogy mégse. Nem arra bátorítalak, hogy mindig vizsgáld felül a döntéseiket, s szegülj ellen, menj a saját fejed után. Nem is arra, hogy mindig hunyászkodj meg, és hallgass. Arra biztatlak, hogy konfliktushelyzetben hallgass Isten szavára, és arra, amit ő súg neked.
Amikor azzal szembesültem, hogy a felettesem igazságtalanul bánik velem, nagyon kibillentem a kis külön bejáratú lelki nyugalmamból. Percekig próbáltam csitítani a belső háborgásom, féken tartani a nyelvem. Eszembe jutott az ige: „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jakab 1, 12). És átgondoltam: biztosan több haszon származik abból, ha most kitálalok, mint ha csendben maradok? Lehet, hogy csak én lennék nyugodtabb, ha az igazamat bizonygathatnám, de a helyzeten semmit sem javítana? Éreztem, Istennek igaza van, most nem kell az árral szemben úsznom. Nem kell a felettesem meggyőznöm arról, hogy a rossz hangulatát épp a munkatársaira vetíti ki. Elég, ha tárgyilagosan, higgadtan próbálom megfogalmazni a mondandóm, és nem felejtek el háromig számolni, mielőtt kimondom.
Nem hazudok: nem volt egyszerű. Egész délután ezen duzzogtam magamban. De aludtam rá egyet, és már érzem, helyesen tettem. Istennek igaza volt, amikor csendre intett.
Talán a napokban te kerülsz ilyen helyzetbe. A nézeteltérések sokszor gyakoribb velejárói a napjainknak, mint az örömteli pillanatok. Ha konfliktushelyzetbe kerülsz, hallgass Istenre, s mérlegelj: biztosan több haszon származik abból, ha megszólalsz, mint ha alázattal csendben maradsz?
Kiss Julianna
