Három kép, élmény, tapasztalás forog a fejemben, amikor az istenfélelemről beszélek. Először gyerekként látom magam, amint egy nyári estén a konyha ajtajánál állok a lépcsőn és éppen a dörgések, villámlások, csattogások kíséretében felkerekedő vihart figyelem. Egyszerre félek, rettenek meg minden egyes morajlásnál, és mégis mélyen vonzónak, bámulatosnak tartom az egészet. Minden porcikámmal élvezem.
Másodszor évekkel később – de még mindig gyerekként – a boltból hazafelé jövet hirtelen szembekerültem valami olyasmivel, amit azelőtt csak filmekben láttam. Egy husky kutyáról van szó. Akkortájt még ritkaságnak számított a faluban. Hatalmasnak tűnt, gyönyörűnek és mégis egy vérszomjas bestiának. Olyan volt, mint Lewis Aslanja: egyszerre szerettem volna futni az ijedtségtől, ugyanakkor átölelni a selymesen csillogó bundás nyakát és simogatni egész nap.
A harmadik kép frissebb, tavalyi: az izraeli Ardon-hegy tetején állok, csupán hétszáz méterrel a föld felett – mégis hétezernek érzem. Rendkívül meredeknek tűnik a lefelé vezető út, és a „rendkívül”-t itt most kérlek, vedd komolyan. Lenézve a holdbéli sivatagos tájra, egyszerre lenne kedvem leugrani és egy tapodtat nem mozdulva, örökre ott maradni a hegy tetején. Vonz a mélység, a bámulatos gyönyör, ugyanakkor megijeszt és taszít a meredekség.
Szerintem ez az istenfélelem. Egy metszőpont, amiben a pozitív és negatív érzelmeid össze-vissza gabalyodnak, egymásba fonódnak, míg már-már nem is tudod megkülönböztetni őket. Gyermeknek érzed magad, aki őszinte naivitással közeledik Édesatyja felé, mert tudja, hogy ott meghitt pillanatok várják, bizalomteljes légkör, ölelő kéz, gyengéd szavak. Ezzel egy időben mégis hangyának tűnsz saját magad számára, aki semmiség az Univerzum Alkotójához, a Felséges Úrhoz, a Királyok Királyához képest. Bizalom, reménység, könnyedség, természetesség, a szeretet legnemesebb lángja keveredik a hódolat, a rettegés, a tisztelet és a félelem tüzével. A legcsodálatosabb pedig az, hogy jól megférnek ezek együtt és nem oltják ki, sőt inkább kiegészítik, táplálják egymást. Nem tudom, hogy érdemes-e különbséget tennünk az istenszeretet és istenfélelem között. Hajlok arra, hogy nemleges választ adjak – legalábbis az én tapasztalataim szerint.
Évekkel ezelőtt rendkívül felháborodtam s megmosolyogtam az egyik nagyra becsült lelkipásztor kijelentését, miszerint: „Isten nem haver!” Fiatal hívő-vérem minden egyes csöppje buzgott ellene, de ma már igazat adok neki. Isten nem haver – legfeljebb barát. De ezt is csak óvatossággal jelentem ki. Úgy gondolom, hogy a mai kor keresztyénéből elveszett az istenfélelem nemessége, az imádat alappillére, a tisztelet magva. Persze nem Istentől rettegő híveket szeretnék látni mindenfelé, hiszen a keresztyén nem bokorban bujkáló nyúl. Egyszerűen csak arról van szó, hogy lerángattuk – pontosabban: le szeretnénk rángatni a Mindenhatót a trónról, Krisztust a keresztről, szépen magunk mellé ültetni a kanapén, egy pipát nyomni a kezébe meg egy pohár kellemes borocskát és jót beszélgetni vele. Ez azonban így nem megy. Sohasem ment. Elég csak megnézni a Bibliát: még a nagy Mózesnek is le kellett huzakodnia olykor, Ézsaiás sem ölbe tett kézzel fogadta a Mindenható látványát, a tanítványok is féltek, amikor látták, ki is ez a Jézus a hajóban , János pedig hanyatt esett, amikor megláthatta a Feltámadottat a maga dicsőségében. Erről van szó: az istenfélelmet és az istenszeretetet nem választhatjuk el egymástól, kéz a kézben járnak, egészséges összhangban.
Pünkösd van. A nap, amikor Isten igazán megtapasztalhatóvá, kívülállóból bennünk lakozóvá lett. A Lélek által közelebb már nem is lehetne hozzánk az Úr. Számomra éppen ez a csodálatos paradoxonja a pünkösdnek és a keresztyén életnek: minél közelebb van hozzám, minél inkább megismerem, annál inkább tartok tőle, csodálom és imádom. A pünkösd tüze egyszerre melegít és éget.
„Nem a kárhozatra vivő félelmet, mely sorvaszt,
zsugorít, kétségbe, aggályba sodor,
nem is a szolgai félelmet, mely bátortalan és sötét egű.
De azt a félelmet,
amit Te akarsz, amit Te kívánsz, ami üdvös nekünk,
ami fölemel, ami lendít, sodor Feléd.
Te magad akartad, hogy elrémüljünk,
hiszen a pokol borzalmait különben nem mondtad volna.
Te akartad, hogy elrémüljünk a bűn súlyosságától.
Te mondogattad, hogy milyen hatalmas Isten keze,
az Isten hatalma és ereje!
Ezzel azt akartad,
hogy szavaid nyomán
a lélek megrendülésének sötét felhői
gondatlanságunk és felelőtlenségünk
bárányfelhős egének aljára húzódjanak.
A kárhozat itt van elrejtve az előttünk levő világban,
a velünk élő emberekben.
Szent Fölséged semmibe-vevése húzódik meg és fenyeget bennünket.
Rémíts meg, borzalommal tölts el,
hogy üdvös félelemmel nyúljunk e világ dolgaihoz,
nehogy kárhozatunkra váljanak!
De add, hogy ne bénítson, ne sújtson, ne sötétítsen,
de emeljen,
és irgalmad világával fényt derítsen szegény lelkemben.”
Ámen!
(Belon Gellért: Ima a Szentlélek hét ajándékáért)
Homoki Gyula
