Kezdetben volt az üresség, szívben és gondolatban. Üresség, amely megbénította az értelmet, elnémította az imát, amelyből sem kiáltani, sem menekülni nem tudtam, nem lehetett. Egy szó kellett csupán, hogy vereséget szenvedjen; egy szó, amelyben erő és hatalom van. De a néma, süket üresség nem eresztett markából – bár éreztem, már nyelvemen van a szó, ami megtörné átkát és uralmát, mégsem tudtam kimondani, leírni, elimádkozni. „Egyedül maradtam, eltévedtem.”
Talán te is éreztél már így, TeSó. Némán a vizsgahelyzetben, a koporsó mellett, odalépve a gyászoló családhoz, a visszautasítással és magánnyal szembesülve. Üresség és csend, emberi kiszolgáltatottságod mélységes átérzése. Fényév távolság mindentől és mindenkitől, akibe kapaszkodhatnál…
Aztán az üresség szakadozni kezdett: gondolatbuborékok, verstöredékek buktak fel a semmiből. Mások gondolatai, akik előttem küzdöttek ezzel a csönddel. Emberi szavak.
„Úgy kínlódom a szavakkal, kínlódom, hogy kimondjalak…”
„Engem már elhagytak a szavak…”
„Úgy vágyna hozzád ezer csodaszó…”
„Szikrát vet fogam közt a szó…”
Ezek a gondolatbuborékok, megtanult versek részletei nem adtak megnyugvást, szabadulást. Az én szavam nem született meg, az üresség még mindig szorongatott. Azonban éreztem, már nem vagyok egyedül.
Ekkor történt meg az, ami Reményik Sándor szerint magától történik. Az ürességben feltűntek újabb gondolatok:
„Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel…”
„Maga a Lélek esedezik érettünk…”
„…ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.”
„Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni…”
Már sehol sem volt az üresség, a fényév távolság helyébe belépett a Lélek közelsége. Megtapasztalható lett az a fordulópont, ami az első pünkösdkor is áttörte a hallgatást és a gyávaságot, ami betöltötte az űrt a tanítványok lelkében és felbátorította őket. Az a fordulópont, amely a Te életedben is megtörténhet, ha kéred, várod a Szentlélek kiáradását. Nem kell, hogy a kimondatlan szavak hálójában vergődj! Nem kell elhallgatott vallomásokat tartogatnod Istennek és másoknak sem!
…
Már a templom felé sétáltam, szóltak a harangok. Megköszöntem Istennek, hogy nem az én szavam törte meg a csendet, hanem az Övé. Hogy nem okos gondolatokat adott, hanem elküldte Szentlelkét, hogy megvigasztalja a gyarló szőlősgyulai prédikátort. Mielőtt beléptem a templomba, még beugrott egy sor: „Szabad, hogy a szavak hozzád vonuljanak, mint hegyről a nyáj…” Szabad bizony. Sőt, a Szentlélek vezetésével áldott lehetőség és boldog kiváltság ilyen szavak kimondójává lenni. A te kiváltságod is, TeSó – és nem csak az ünnepi pillanatok ideje alatt.
Kezdetben volt az üresség, szívben és gondolatban. Aztán szólt a Lélek: „Legyen…” Legyen istentisztelet. Legyen igehirdetés. Legyen úrvacsora. Legyen pünkösd. Legyen áldás.
Laskoti Zoltán
