Egyik reggel a magam megszokott tempójában haladtam (ami inkább nevezhető loholásnak, mint sétagaloppnak), és a vasútállomáshoz vezető utcán egy asszony araszolgatott előttem, jól megtömött táskákat cipelve. Megelőztem. Erre ő is rákapcsolt és visszaelőzött. Nem sokáig bírta, megint lehagytam. Amikor már sokadszorra ért utol a néni, levegő után kapkodva megszólított: „Mondja már kedves, késik az órám, hogy ennyire kell sietnünk a vonathoz?” „Ja nem – válaszoltam -, én nem az állomásra megyek, hanem munkába.” Erre ő megkönnyebbülten felsóhajtott és visszaváltott a saját ritmusára. Jól megizzasztottam szegényt, sajnáltam is miatta, ugyanakkor az egész napomat feldobta ez a kis félreértés.
A bölcs felnőttek meg szokták kérdezni a butuskának nézett gyereket, hogy „ha a másik kútba ugrik, akkor te is utána ugrasz?” Erre nyilván nem lehet jó választ adni. Pedig abszolút természetes velejárója az emberi létnek, hogy hatással vagyunk egymásra. Minden akciót reakció követ. A szakirodalom konformitás (alkalmazkodás, hasonulás) néven ismeri, a brit tudósok sok érdekes sztorit tudnak ezzel kapcsolatban mesélni. A közvélemény (a nyugati kultúra nyomvonalán haladva) többnyire rugódozik ellene, ugyanakkor tény, hogy a legtöbb dolgot úgy tanuljuk meg, hogy valakit követünk.
És igen: vagy vele a butaságba, vagy nélküle a kényelmetlenségbe. Mert amikor a másik ugrik, akkor valami miatt az én lábam is megrándul. Valaki egyet mond, a másik homlokegyenest mást. Bármit teszek, ég a bőr a képemen valamelyikük előtt. Ráadásul keresztyénként sokszorosan nehéz a dolgom, mert jóval kevesebb az elveimnek a támogatója, mint az ellenzője.
Szerintem neked sem ismeretlen ez az állandó egyensúlyzavar az egyéniség és a megfelelni vágyás között. Egyedi vagy, nehezen tűröd, ha ide-oda pakolgatnak, mint egy bútordarabot vagy birkaként terelgetnek. Ugyanakkor cudar érzés egyedül lenni. Felemelő, hogy van valami, amit csak te tudsz, ami csak a tiéd – viszont égő, ha nem vagy olyan, mint a többiek; ha neked nem megy úgy, mint nekik. Kisebbrendűnek érzed magad, ha neked nincs olyanod, annyid, akkorád. Egyéniség vagy, pótolhatatlan, utánozhatatlan – de rossz, ha magadra maradsz a véleményeddel; ha nincs kihez csapódnod egy társaságban; ha nem értenek meg még a szeretteid sem. Megőrjít, hogy mindig alkalmazkodni kell, kompromisszumokat kötni. Ugyanakkor ritka jó pillanat, amikor rátalálsz arra, akivel egyszerre dobban a szíved.
Valahol a zsigereinkbe bele van kódolva, hogy szünet nélkül figyeljük egymást, és kisebb-nagyobb mértékben belesimuljunk a környezetünkbe. Nem ördögtől való dolog ez. Figyeld csak a következő mondatokat a Biblia elejéről: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására”; „így adott az ember nevet minden állatnak…, de az emberhez illő segítőtársat nem talált”; „Ez most már csontomból való csont, testemből való test”; és végül: „fügefafaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak” – elfedve azt, ami a legnagyobb különbséget jelentette közöttük…
Nem vagyunk egyformák, ez egyszerre lehetőség és nehézség. Bármilyen kellemetlen, el kell fogadni, hogy nem teljesíthetjük mindenki elvárását. Választani kell, hogy kinek a véleménye lesz fontosabb. Jó megoldás az, hogy annak engedjünk, akinek a bosszújától jobban tartunk? Ha gyenge vagy, akkor talán. De mi a biztosíték rá, hogy nem fogod egyszer azt kérdezni a tükörképed láttán: ki ez az ember, nem is ismerem?!
Nagy ajándék az, ha olyan csoporthoz tartozol, akikhez nem szégyen, nem káros hasonulni. Áldás, ha olyan emberek vesznek körül, akiknek a szokásait, jellegzetességeit tiszta lelkiismerettel átveheted. Minden közösségben vannak ilyen személyek.
A kérdés csak az, hogy van-e bátorságod felvállalni az egyéniséged azok előtt, akik nem érdemlik meg, hogy kövesd őket?..
Olasz Tímea
