Kórusban

Különös dolog a kórusban éneklés. Megtapasztalni, ahogy a magányos hangokból, gyakorta diszharmonikusan összecsengő különböző dallamokból végül valami fenségesen gyönyörű születik. Olyan ez, mint amikor mélyet lélegzel a szinte fájdalmasan tiszta hegyi levegőből: a szmogos, szürke hétköznapi rohanásból egy percre valószerűtlen nyugalomban landolsz.

A karének egyúttal kemény munkát is jelent. Ezt közösen végzik a kórustagok: a szoprán, alt, tenor, basszus. Ha még sosem énekeltél kórusban, javaslom ülj be egyszer egy próbára. A legérdekesebb élmény talán a válogatás lehet, amikor eldől, ki melyik hangnembe kerül. Ilyenkor kitűnik, mennyire nagyon különbözik a hangunk… Még az adott hangnem (például szoprán) hangjai is feltűnően elütnek egymástól: némelyik visító, a másik lágyan csobog; az egyik hamvas-tompa, a másik füstös-karcos.

A munka után az eredmény is közös – mindegy, hogy jól vagy hamisan szól a nóta: az a kórus, a csapat produktuma. A csapaté. A csapatot pedig egyének alkotják. A visító, a lágyan csobogó, a hamvas-tompa, a füstös-karcos és a többi. Az örökösen rohanó és a mindig késő; a túlterhelt és a laza; a munkamániás és a lusta; a szerény és a magamutogató; a nyugodt és a sebzett; az elégedett és a vágyakozó; az adakozó és az önző; a szelíd és az öntelt.

Kórusban nem lehet öncélúan énekelni. Pontosabban lehet – de minek? A karének nem az egyénről szól. Nem arról, hogy valakinek a hangja kicsengjen, kitűnjön a többi közül magára vonva a hallgatóság figyelmét. Egy karvezető egyszer azt mondta nekünk: „Mindig úgy énekeljetek, hogy közben mindkét szomszédotokat halljátok!” Azaz ne harsogjuk túl a társunkat! Ne szorítsuk háttérbe!

Persze akadnak szóló részek is egy-egy darabban. Ezek célja azonban legtöbbször egymás erősítése: a szóló kiemeli a kórus grandiózusát, a kar pedig a szólista egyediségét – az egyik csillogtatja a másikat.

Aki mindezt összefogja, irányítja, az a karnagy. Nélküle minden hang, közös vagy szóló rész csak egy nagy katyvasz. Ha nincs, akire valamennyi énekes összpontosítson, ha nincs, aki irányítsa a különböző hangú, lelkiállapotú, temperamentumú embereket – akkor kórus helyett káosz van.

Talán sántít a hasonlat, de olykor az az érzésem támad, mintha mi emberek mindannyian egy nagy énekkar tagjai lennénk. Nem mondhatnám, hogy tetszene, ahogy szól ez az összkar. Helyenként mintha átfedések lennének a szólamokban: valaki basszust énekel, pedig tenorban lenne a helye; nem sikerült elkapni a kezdőhangot; ezerféleképpen kezdünk neki a dalolásnak. Nem látom a karmestert az előttem állótól – sebaj, majd megyek a mögöttem harsogó után. Kicsit ugyan hamis, de olyan határozottan ragadja magához az irányítást, biztos a dolgában – nagy baj nem lehet…

Pedig lehet, és van is! Nagy a baj az emberkórusban! Ez már sokszor nem is kórus, csak egyének rekedt ordítozása. Éled a kérdés: miért énekelek? Miért épp ebben a kórusban? Miért élek, és dolgozok ott, ahol? Miért ezek az emberek a barátaim? Miért ez a közösségem? Miért vagyok? Egyáltalán mi  motivál életem bármely területén?

Bizony sokszor hamiskásan verődnek vissza a hangok. Vannak hibás, elcsúszott indítékaim, amelyek nem csak rám, hanem kórustársaimra, embertársaimra is hatással vannak. Nehéz velük szembe nézni… Nehéz beismerni, hogy elfordítottam a tekintetem a Kórusvezetőről; hogy csak fülelek, próbálom csendesen elkapni a mellettem álló hangját és közben már abban sem vagyok biztos, a szopránban van-e a helyem.

De a jó hír az, hogy fel lehet emelni a szemünket. Ismét lehet a Karnagyra figyelni. Lehet hallgatni Rá, és meghallani az Őáltala megadott egyáltalán nem harsogó – inkább csendes, visszafogott, de határozott, biztos hangot. Ez a figyelem pedig teljesen megváltoztatja az összhangot.

Felülbírálni önmagunkat, a helyünket a kórusban, az életkórusban; feltenni a kérdést: hogy tenorok vagy basszusok, szopránok esetleg altok vagyunk-e; hogy jól sajátítottuk el a szólamunkat, vagy helyenként csiszolni kell még rajta; hogy gyakorolnunk kell-e még, mielőtt a nagyközönség elé lépünk – súlyos kérdések, nehéz döntések.

Azonban jó, ha mielőbb szembe nézünk velük. Ha nem halogatjuk, húzzuk-vonjuk e lépéseket – azoknak ugyanis következményei vannak. Hiszen kórustagnak lenni felelősség: a végeredmény közös, és rajtunk is múlik, hogy öröm vagy kínos feszengés lesz végighallgatni a darabot.

Kocsis Julika