„De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1Móz 3,9)
A bűnbeesést követően az ember a meztelenségét felismerve, a világtörténelem legésszerűbb dolgát tette: elbújt Isten elől a bokrok mögé. És Isten járt-kelt az Édenben és kereste az embert: hol vagy? Nem azért kérdezte, mert nem látta őt. Nem, ő nagyon is tudta, hol van az ember; látta amint nevetségesen egy bokor alatt lapul, leszegett fejjel remélve, hogy gyerekes taktikája beválik: ha ő nem néz Istenre, akkor az Úr sem látja őt. Azonban tévedett: Isten jól tudta, hol van, látta őt. Nem ezért kérdezgette, kereste. A kérdésével a célja az volt, hogy szembesítse az embert önmagával, a helyzetével, a tettével – ráébressze őt ezek igazi valóságára.
Hol vagy?
Mennyire ijesztő és vesébe hatoló a kérdés ma is.
Hol vagyok? Évek óta Isten útján járok, de valóban ott vagyok most is? Vagy valahol lemaradtam, kicsit letértem a saját dolgaimmal foglalkozni? Ott vagyok, ha az Úr „szellős alkonyatkor jár-kel a kertemben”, vagy más köti le a figyelmem, erőm, energiám? Keresem az Ő társaságát, vágyom hallani az Ő szavát, rohanok elé, vagy ócska kifogásokat keresek, bokrok alatt bujkálok? Ott vagyok, ha szólít, vagy vadul fűzöm a faleveleket, hogy eltakarjam mezítelenségem, esetlenségem, hibáim, bűneim, melyek áthatják az életem minden területét?
Hol vagyok valójában? Hol rejtőzködöm? Mi az én gyerekes bújócskámnak a bázisa? A munka? A párkapcsolatom? A barátságaim? Az iskola? Vagy épp a szolgálat? Hol bujkálok Isten elől és milyen falevelekkel takarózom?
Hol vagy?
Ijesztő a kérdés, mert tükröt tart elénk. Válaszként nem lehet mellébeszélni, nincs értelme – tudjuk jól. Hiába függ rajtunk a falevél, meztelenek vagyunk: Isten minden apró gondolatfoszlányunkat ismeri. És persze próbálkozhatunk, bújócskázhatunk – de minek?
Hol vagy?
Ijesztő a kérdés, de ugyanakkor hatalmas áldás is. A jele annak, hogy Isten nem mond le rólad. Otthagyhatna a bokorban, engedhetné, hogy életed végéig nevetségesen bújócskázz – de Ő előhív. Megkérdezi hol vagy, nem azért mert nem tudja, hanem mert így elmondhatod Neki. Elmondhatod mindazt, ami ijeszt, ami arra késztet, hogy leveleket markolj. Elmondhatod, hogy akaratlanul is lemaradtál; nem szándékosan, nem előre tervezetten – csak jött egy oázis, s te ott letelepedtél. Elmondhatod, hogy nem akartad kizárni Őt az életedből, csak a mindennapjaidba berobbant a munka, a szerelem, a siker, a gyerek, a megfelelési kényszer és nem hangoltad mindezt össze az utaddal, Isten-követéseddel – először talán elfelejtetted, aztán már nem is ment. Elmondhatod, hogy csak az ordító meztelenség szégyene van előtted, s így nem tudsz imádkozni, nem mersz Ő elé pofátlankodni… Elmondhatsz Neki mindent. Mindent. Mert Isten nem azért kérdezi, hogy hol vagy, hogy jól megregulázzon, hanem mert nem akar otthagyni életed istentelenségében. Nem akarja engedni, hogy kényelmesen terpeszkedj a neked elkészített út egyik árkában. Nem!
„Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.” (Ezékiel 34,16)
Ebből az igeszakaszból szívbe markolóan sugárzik Isten szeretete. Mindegy, hogy elvesztél, eltévedtél, megsérültél, elfáradtál – Isten számol veled. Ő megy utánad, hajol le érted akármilyen mélyre is csúsztál le. Nem leszidni akar, nem leordítani a fejed, hanem magához akar ölelni, be akar kötözni. Mert ő látja a sebeid, azokat is, melyekről talán még te sem tudsz. Nem a lázadót, a rosszat, a hazugot, a mocskost, a meztelent látja benned, hanem az eltévedtet, a megsebzettet, a sérültet, a vérzőt. És meg akar gyógyítani. Ezért pásztorként keres, és kiáltja a neved.
Most már csak rajtad áll: elő mersz-e állni a hívására?
Papp Adrien
