Érdekes az, ahogyan az ember magára talál. Amint a kisgyermek felfedezi, hogy ő egy különálló lény, nagyon gyorsan megtanulja, hogyan juttassa érvényre az „akarom” és a „nem akarom” jogait. Pár évvel később, amikor kiskamaszként másokhoz kezdi hasonlítgatni magát, felborul a harmónia. Megjelennek a menők, akiknek a szava törvény, és a nyomik, akik általában vesztesként jönnek ki a megmérettetésekből.
Nagy kérdés az, hogy mitől is lesz valaki menő. Attól, hogy hogyan néz ki? Hogy mije, mennyije, mekkorája van? Nem. Attól lesz menő, hogy azt gondolja, van valamije, ami kiemeli őt a középszerűségből; amitől ő nemcsak különböző, hanem egyenesen különb is. Ha elég magabiztosan kommunikálja ezt a világnak, előbb-utóbb a többiek is elhiszik neki. Amerikai filmek egész sorát tudnám említeni, amelyekben egy „nyomi” gyerek hirtelen ünnepelt sztárrá válik. Ott sokszor valami különleges körülmény, adottság, történés szükséges ehhez. Az élet ennél sokkal szebb: itt nincsenek született vesztesek vagy győztesek.
Az embert Isten teremtette, téged is. Ő nem gyárt selejtet. Minden alkotása remekmű. Mindegyik kiemelkedő adottságokkal rendelkezik. Akkor találsz valóban magadra, akkor tudod maradéktalanul betölteni a szerepedet Isten tervében, ha megtanulod szeretni és becsülni azt az embert (is), akit önmagadban hordozol.
„Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, tanította Jézus anno. Ó, ez nem probléma, mondhatod erre. Mindenki mást többre becsülök önmagamnál, kicsit sem szeretem magamat.
Ez a gondolatmenet csak egyetlen ponton vérzik: minden egyéb kapcsolat attól függ, hogyan viszonyul az ember saját magához. Se a másik embert, se Istent nem tudja helyén kezelni az, aki nincs kibékülve önmagával. Csak az lehet őszinte másokhoz, aki saját magához őszinte tud lenni. Az van másokkal harmóniában, akinek a lelkében egyensúly van. Az tud hűséges lenni másokhoz, aki képes hű maradni önmagához. És az mondhatja el, hogy szereti a másikat, aki szeretni tudja azt, aki a legközelebb van hozzá vagyis: önmagát.
Nagyon egyszerű lemérni, hogy milyen viszonyban állsz magaddal. Csak maradj egyedül, mindenféle figyelemelterelő dolog nélkül. Jó neked önmagaddal lenni a csendben? Meddig bírod? Pár másodpercig? Órákig?
És mondd, ki az, aki a legtöbbet szid, ostoroz, becsmérel, büntet, aláz téged? Ki a te legnagyobb ellenséged?
Csak nem te magad?
A lelked mindig veled van, még akkor is, ha épp nem vesznek körül az emberek. Ha nem vagy jóban magaddal, megőrjít a csend. Menekülni kell valami zajforráshoz, valami történéshez, különben elindulnak a gondolatok, és kemény önmarcangolás lesz a vége. Ha azonban békében vagy magaddal, mindig van kivel együtt gondolkodni, tanácskozni, felvidulni a mulatságos emlékeken. Mindenki más csak a tetteid következményeit látja, egyedül te ismered az összefüggéseket, a kiváltó okokat. Nincs ember, aki úgy átlátná az álmaid, az érzéseid, a gondolataid kusza szövevényét. Ha rend van belül, akkor Istennel is gyorsabban szót tudsz érteni. Mert ahhoz, hogy Ő megszólaljon, sokszor embert próbáló csend kell, és félelmek és hazugságok nélküli önmagadba tekintés.
Ha valaki, akkor én nagyon jól tudom, milyen az önutálat. Egyik reggel lelkileg összetörten ültem az ágyam szélén. Először jött a már megszokott önostorozás, de nem lettem jobban tőle (mint ahogy korábban sem). Aztán eszembe jutott, hogy ha valaki ilyen állapotban jönne hozzám, vele nem beszélnék ilyen hangnemben. Kedvesen megkérdezném tőle, hogy… Fejben le is folytattam a beszélgetést. Képzeld, ott, a párnáimat gyömöszölve először lelkigondozója, majd barátja lettem a saját lelkemnek. Életemben először nem a vádló szólalt meg bennem, hanem a megértés és a segítő szándék hangja. Senkivel nem tudtam még ilyen mélyet beszélgetni.
Valami hasonló dolog történik a 42-43. zsoltárban is: „Miért csüggedsz el, én lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért” – mondja a zsoltáros. Érzed azt a hihetetlen őszinteséget, ugyanakkor gyengédséget, amivel a békétlen lelkét kenegeti ez az ember? Ha elolvasod a zsoltárokat, egy gyönyörű mintáját kapod a lélekgyógyítás egyik formájának. Az író elmondja Istennek, hogy milyen állapotban van most, emlékezteti magát rá, hogy miket élt meg az ő Ura mellett eddig, aztán újra és újra bátorítja a lelkét. Nem talpra pofozza, hanem talpra segíti önmagát.
Sokszor hallom keresztyén ismerőseimtől, hogy az embernek kemény kézzel kell bánnia önmagával, mert a bűnt nem szabad simogatni. Igaz, a Biblia azt tanítja nekünk, hogy a bűn gyűlölni való, és küzdeni kell ellene. Viszont azt is mondja, hogy az Úr szereti a bűnöst. Nem a halálát akarja, hanem hogy éljen boldogan, szabadon.
Testvér, Isten a Fiát adta azért, hogy minden kárhoztatást elvegyen a fejed felől. Mondd, nem elég az a bántás, amit ettől a bűntől eltorzult világtól kapsz? Azt gondolod, jobb leszel attól, ha még te is rúgsz a lelkeden egyet-kettőt?
Tudod, azt mondják, hogy senkit nem lehet jóvá szidni, csak jóvá szeretni. Isten nagyon jó nevelő. Nem vágja naponta a fejemhez, hogy milyen szánalmas és nyomorult vagyok, hogy nélküle semmire se mennék. Pedig igaz. Sokkal súlyosabb üzenetei vannak, amikkel pillanatok alatt szét tudja kapni a szívemet icipici darabokra: megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy; szeretettelek már azelőtt, hogy megismertél volna; bármit teszel, hű maradok hozzád…
Isten a lelkem barátja. Én Isten barátja vagyok. A logika törvényei szerint a barátom barátja az én barátom is.
Olasz Tímea
