Te vagy az embere

„Mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja.” (Róm. 10,12)

Mostanában sok olyan emberrel találkozom, akikről gyorsan elkönyvelem magamban, hogy biztosan soha nem lesznek keresztyének. Mert sokat és vadul buliznak, vagy okkult szeánszokra járnak, homoszexuálisok, szkeptikusok, alkoholisták, burkát viselnek, olyan liberális nézeteket vallanak, amelyeket én nem, esetleg mert tele vannak tetoválásokkal és csúnyán beszélnek. Rájuk nézek, és azt gondolom magamban: „neem, te valószínűleg soha nem leszel keresztyén”. Ilyenkor nem is fárasztom magam, mert ugyebár a hitet senkire nem tudom ráerőltetni.

Emlékszel még, ki volt az a Bibliában, aki az első vértanú halálra kövezésekor a dühös tömegben állt, megtartva a kabátjaikat, hogy ők kényelmesen dobálhassák a köveket Istvánra? Pál apostol. Pál gyűlölte Jézust és a keresztyéneket a damaszkuszi úti megtérése előtt. És ugyanez a Pál a római levélben arra emlékeztet, hogy ne írjunk le senkit, mert nincs különbség zsidó és görög között, hanem mindenki, „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”.

Elszégyellem magam, amikor arra gondolok, mennyire lebecsülöm néha az evangélium erejét. A Biblia tényleg nem olyan könyv, mint a többi. Tényleg ereje van, és képes emberéleteket megváltoztatni, akármilyen nagy változásra legyen is szükség. Mi magunk nem vagyunk képesek meggyőzni senkit a Biblia igazáról, de amennyire tudunk, Isten hasznos eszközeivé lehetünk az evangélium továbbadásában. Persze én vagyok az első, aki elismeri, hogy a mi missziónk nem könnyű és nem is kényelmes. Sokkal kényelmesebb keresztyén testvérekkel körülvenni magunkat, a másképp gondolkodókat pedig elkerülni. Én egész biztosan estem már ebbe a hibába.

Azzal szoktam megnyugtatni a lelkiismeretemet, hogy én senkit nem ismerek, aki még soha nem hallott volna Jézusról. Vagy akinek újdonságként kellene elmondanunk azt, amit mi evangéliumnak nevezünk. A környezetemben mindenki ismeri már a történetet, hogy elhiszik-e, vagy sem, az már az ő dolguk. Aztán eszembe jut az én megtérésem. Nem közvetlenül hallottam meg Isten hívását, ahogyan Sámuel hallotta álmában, vagy, ahogyan Mózes a csipkebokorból. Volt mellettem egy testvér, akin keresztül én is megszólítva, elhívva éreztem magam. Aki megmagyarázta, amit nem értek, nehéz és idegesítő kérdéseket tett fel, és közben példa volt előttem. Aki fáradhatatlanul próbált KRISZ-es alkalmakra elcsalogatni, pedig igazán semmi kedvem nem volt hozzá.

Azt hiszem, Isten mindnyájunkat (többek között) arra hívott el, hogy valakinek mi legyünk ez az ember.

Molnár-Kovács Dorka