Tízparancsolat 1.10

„Én az ÚR vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Mózes 20,2-3)

Ijesztő ez a sok felkiáltójeles mondat egy fejezeten belül. Ez a sok szabály, előírás, utasítás, parancs – nevezzük bárhogy. És vannak közöttük olyanok, amelyek egyáltalán nem kényelmesek. Még a nem-gyilkolást csak-csak sikerül valahogy véghezvinni egy-egy napon, de ezek a nyugalomnapos, szülőtisztelős meg paráználkodós dolgok nem mennek igazán. Nem is beszélve a másik legújabb telefonjának, szép házának vagy jobb életének kívánásáról.

Én régen tényleg megijedtem ezektől az igéktől a 2Mózes 20-ban. Pláne akkor döbbentem rá totális elesettségemre, amikor elkezdtek arról beszélni az okosabbak, hogy a Ne ölj! nem csak azt jelenti, hogy valakit baltával épp jól hátba harapsz; vagy a Ne paráználkodj! nem csak annyi, hogy igi-bugi, de még a gondolatok is számítanak – minden reményem elveszett. Hogy a csudába lehet ezeket betartani? – kérdeztem magamtól állandóan. Tehernek éreztem minden egyes betűt benne, valamiféle kegyetlen isten A Fűrészből jól ismert játékát az emberrel, aki a csocsóbábukat akarná arra kényszeríteni, hogy kézilabdázzanak, a végén meg jól megbünteti őket, mert nem sikerült nekik. Aztán rájöttem: én a végéről kezdtem azt, amit pedig az elejéről kellett volna. Merthogy a Ne ölj! Ne lopj! Ne paráználkodj! stb. előtt ott áll a kijelentés: „Én az ÚR vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.”

Püff. És elkezdtem megérteni: minden Nála kezdődik. Azzal, hogy bemutatkozik és azt mondja: Én vagyok. Azzal, hogy még mielőtt én bármit is tenni tudnék, még mielőtt egyetlen szikrácskányi engedelmességet is tanúsítanék felé és még mielőtt bármiben is engedhetnék Neki, Ő megismerteti magát velem. Illedelmesen bemutatkozik, elmondja, ki ő, mit tett értem. Jön és azt mondja: Én vagyok az ÚR, én vagyok a világmindenség teremtője, aki puszta szavával létrehozta az univerzumot, aki nulla befektetett energia által tartja fent és igazgatja azt; aki nagyobb bárkinél és bárminél, akinek tudta és akarata nélkül semmi, de semmi nem történhetik. Jön és egyszerűen megigéz az erejével, lenyűgöz a bölcsességével, ámulatba ejt a nagyságával, letaglóz a mindenhatóságával, megrettent az emésztő és tüzes haragjával, felmelegíti szívemet a szerelmével, és egyre csak mutatja azt, ami mind Ő, mindazt a jóságot és szelídséget, mindazt a szenvedélyt, mindazt a hatalmat és dicsőséget, ami csak bele tud sűrűsödni ebbe a kijelentésbe: Én az Úr vagyok. Aztán jön és látom a kezein a sebet, az oldalán a szúrást, a tövisek helyét a homlokán, és csendesen rámutat a keresztre: ezzel hoztalak ki a bűn szolgaságának házából.

Én pedig csak nézem és csodálom Őt – nem tudok betelni ezzel a látvánnyal. Nem elég az, amit mond, többre szomjazom – mélyebb ismeretre, bensőségesebb beszélgetésekre, közelségre, igazi intim pillanatokra, amelyben még egyet mond, még egyet mesél, még többet láttat magából.

Minden a látáson múlik, TeSó. Minden. Ha nem látom Őt a legnagyobb kincsnek az életemben, ha nem Őt tartom a legjobb és legnagyszerűbb dolognak a napjaim folyásában, ha nem vagyok tele az Ő gyönyörűségével, ha nem Benne és egyedül csak Benne keresem és találom meg az örömöm, ha nem Ő tölti be a keserű űrt a szívem mélyén – akkor ez a sok felkiáltójeles mondat bizony borzasztó szabály-gyűjteménnyé és irtózatos teherré lesz. Így ne is próbálkozz nekifutni, mintha képes lennél teljesíteni. De, aki látja és csodálja Őt, aki számára Ő a minden és Ő a legdrágább, annak ez az iga boldogító, és ez a teher könnyű. Nem is iga, nem is teher, magától értetődő ajándék, amelyet szívesen veszek fel napról napra és fütyülve viszek elé, mert tudom: örülni fog neki.

Homoki Gyula