Tízparancsolat 2.10

Van Kovászna megye északi részén egy hegycsúcs, ami alig 1100 méter magas, mégis csodás kilátásban van része annak, aki megmássza. A hegy tetején egy várrom áll, messziről hirdetve a régi legendát és történetet, amiben a bálványimádás és az igaz istenhit összeütközik, majd az igaz szeretetben feloldódva valahogy kisimulnak a dolgok. Jókai Mór egyik legzseniálisabb könyvében állít emléket a várnak és a hozzá tartozó történetnek, amiben jóval a keresztyénség államvallássá tétele után az Apor nemzetséghez tartozó Szilamér veszi fel a keresztyénséget szerelme kedvéért. Sokáig volt a vár a pogány és ősi magyar hitnek az őrzője, a bálványimádás fellegvára, de aztán a szeretet mégis győzött.

Függetlenül Jókaitól és a mondáktól, engem elgondolkodtat az alaptörténet: az Isten parancsa, a bálványok tiszteletének tiltása, a faragott képek és istenszobrok teljes száműzése a keresztyén ember életéből. Rácsodálkozunk a témára, mintha nekünk nem lennének meg a saját kis bálványosváraink, ahol őrizgetjük az utolsó festett képet, az utolsó faragott szobrot, aki előtt titokban, mikor senki sem látja, leborulhatunk. Persze most tiltakozol, mert ugye nem vagyunk mi pogány ókori emberek, akik hajlongunk egy nagy szobor vagy egy kis bálvány előtt! Mi felvilágosult európai emberek vagyunk, akik már nem hisznek az ilyen babonáknak. Isten parancsa idők és korok feletti egyértelműséggel kér és követel, még egy ilyen felvilágosult időszakban is, ráadásul még sohasem volt az emberiség történetében akkora és olyan méretű a bálványimádás, mint napjainkban.

Ha érdekel erről egy zseniális könyv, akkor ess neki Dr. Timothy Keller: Bálványaink című remekművének, abban aztán minden benne van a témáról. Azért is kaptam ezt a megtisztelő felkérést, hogy én írhatok neked erről, mert képes voltam ezt a könyvet kötelező olvasmányként számon kérni a teológus hallgatóimtól. Így szólt a Tesós felkérés: „Tim Keller Bálványainkja jutott eszünkbe, s onnan már egyenes volt a kapcsolat hozzád…”. Nos, nagyon találó ez a mondat, mert csakugyan egyenes a kapcsolat köztem és a bálványok között. Nem azért, mert szeretem Tim Kellert és mindazt, amit ír. Hanem azért, mert nekem is – sajnos – megvan a kis áldozóhalmom, a mini bálványosváram. Onnan nem látszanak a Háromszéki-havasok, nincs is olyan szép monda köré kerítve és nem írt belőle Jókai sem regényt. Egy aprócska blogbejegyzés született csak az én bálványosváramról, ahonnan a kilátás az életem legfontosabb emberére nyílik. Mert ha kinézel a váram ablakán, akkor engem látsz ott, hiszen én vagyok önmagam számára a legnagyobb bálvány.

A bálvány az, amit istenítünk, ami – szó szerint – átveszi az Isten helyét és funkcióját. „Amikor egy véges érték központi érték lesz valaki számára… és ennek alapján mond ítéletet minden egyéb érték felett… és az élet értelmének végső forrásaként tűnik fel az illető életében, akkor ez az, amit a zsidó-keresztyén kultúrában istennek neveznek. Az ember eköré építi az értékrendjét, az ember ettől várja a boldogságát” (Thomas Clark Oden). Vagyis, minden, amiről azt hisszük, hogy boldoggá tehet, az bálvány, vagy előbb-utóbb bálvánnyá lesz. Mert boldoggá egyedül és kizárólag a Mindenható Isten tehet. Nem a pénz, nem a szex, nem a másik szeretete, nem az elismerés, nem a család, nem a barátok, nem a szolgálat és legfőképpen: nem is én önmagam. Ezek adhatnak örömöt és kiegészíthetik az Istenben megtalált boldogságot, de nem léphetnek sohasem ennek a helyére.

Ne csinálj tehát istenpótlékot semmiből, legyen szó másról vagy esetleg önmagadról!

ifj. Csomós József