Istennek hála nagyon sok barátom van. Egytől egyig hihetetlenül különleges emberek, akikért nem győzök hálát adni, és akiket tiszta szívemből csodálok. Ehhez képest ezekkel az extra szuper emberekkel való mély beszélgetéseink legtöbbje arra éleződik ki, hogy ők, és persze én magam is, mennyire alkalmatlannak érezzük magunkat az életünk kihívásainak döntő részében. És a kávé finom illata fölött kitágulnak a szemek, az arc a meghökkenés ráncait veszi fel, csak hallgatjuk a másikat és nem bírjuk felfogni, hogy hogyan lehet, hogy ő nem látja azt, mennyire csodálatos, ügyes, okos…
Van egy képem önmagamról. S van egy kép, amit mások látnak rólam. Az elmúlt időszakban rájöttem, hogy még teljesítményeimet, a kézzel fogható, konkrét eredményeket is másképp látjuk, értékeljük. És itt nem az alázatról van szó, hogy valaki pironkodik, ha dicsérik, hanem kőkeményen arról, hogy valaki nem képes reálisan látni önmagát. Ennek persze két oldala is lehet: az egyik, amikor túlbecsüli magát, a másik, amikor jelentősen alábecsüli. Mindkettőről oldalakat lehetne írni, és mindkettőnek megvan a saját pszichológiai, lelki kiváltó ok-halmaza. Ezen bejegyzés központi témája most viszont a második verzió, mivel írója is ezzel viaskodik pár éve, és talán valaki hasznát veszi annak a néhány praktikának, amivel csökkenteni tudta a rá nehezedő súlyát.
Az, hogy valaki alulértékeli magát sokféle kellemetlen berögződést kialakít benne. Van, aki csak úgy tud megszólalni egy vitán, megbeszélésen, ha leírja előtte a gondolatait, különben csak hebeg-habog. Van, aki retteg attól, hogy valahol észreveszik és valamilyen egyedi feladatot bíznak rá (hogy fogja ő azt elvégezni!). Vannak, akik a párkapcsolatukban képtelenek elhinni azt, hogy a másik igazán szereti és különlegesnek látja őket. Sokan el sem küldik az önéletrajzukat egy állás felhívására, mert előre tudják, hogy visszautasításban lesz részük. Mások a vizsgán a tanár előtt mindent elfelejtenek, remeg a hangjuk vagy érthetetlenül hadarnak. És még sorolhatnánk azt, ahogyan az egyszerű, kis hétköznapi életünket meghatározza a hibás önképünk.
Mióta felfogtam, hogy az, ahogyan látom magam, a teljesítményem minden csak nem normális és reális, azóta van egy utópia a fejemben a saját életemre vonatkozóan: elképzelem, milyen lehet egy konferencián remegés nélkül felszólalni; egy állásinterjún magabiztosnak lenni, és nem görnyedten, lámpalázasan válaszolgatni a feltett kérdésekre; egy terméket, eredményt, munkát úgy kiadni a kezemből, hogy nem rettegek a választól, a reakciótól. A kritikát a fejlődésem kulcsának látni, nem valaminek, ami összetör és napokig letargiába dönt. Elképzelem, hogy mindezeken túllépek és akkor milyen más lehetne majd az életem, a hétköznapjaim. Azt hiszem Isten is valami hasonlót tervezett számomra; abban legalábbis biztos vagyok, hogy azt szeretné, ha a görcseimtől, a félelmeimtől megszabadulnék. Nem hiszem, hogy az az Isten, aki annyiszor elmondja a Bibliában, hogy mennyire értékesek az Ő gyermekei, azt akarná, hogy folyamatosan megbénítson bennünket az alkalmatlanság téves érzése.
„Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket.” (Ézsaiás 43,4)
Kedves TeSó! Nem tudom, milyen az életed, nem látom, milyenek a harcaid, nehézségeid. Hogyan látod önmagad, milyen komplexusokkal küzdesz, de azt ismeretlenül is tudom, hogy Isten becsesnek tart. És igen: Ő az, aki lehetőséget lát benned ott, ahol vagy. Tudom, ez most iszonyú klisének tűnhet; és igen, biztosan te is ismered ezt az igét, velem együtt hiszed, hogy az Úr értékesnek tart, és képesnek bizonyos feladatok elvégzésére. De valóban tudod? Valóban elhiszed? És tudsz-e ebből igazán erőt meríteni?
Én bevallom, hogy sokszor nem. A hit megmarad az elmélet szintjén, a gyakorlatban pedig a remegés, görcsölés, „képtelen vagyok rá” felkiáltások dominálnak. Ebből okulva engedd meg, hogy néhány egyszerű praktikát megosszak veled, melyeket én egy ideje már próbálok alkalmazni, és eredményesnek is bizonyultak:
- tényleg hidd el, hogy Isten becsesnek tart téged, próbáld ezt tudatosítani magadban!
- ne mondogasd azt, hogy mit nem tudsz, hanem arra fókuszálj, amiben jó vagy!
- írd le a dicséreteket, a pozitív kritikákat, a méltatásokat! Legyen erről egy listád a naplódban, a Bibliádban vagy a pénztárcádban. S ha legközelebb egy feladat elvégzése előtt rád tör a pánik, olvasd el ezeket! Ezek lesznek annak a bizonyítékai, hogy ügyes vagy és most is helyt tudsz majd állni.
- a munkádat, eredményeidet ért kritika, nem a személyednek szól! Ugyanakkor arra jó, hogy TE profitálj belőle, és felhasználd a TE fejlődésedhez. Ne félj tőle – lehetőséget láss benne!
Kívánom, hogy ezek neked is segítségedre legyenek, és valóban megértsd, hogy mennyire különleges teremtménye vagy a mi Istenünknek!
Ui.: egy kihívást javaslok neked: 30 napon át alkalmazd a fentebb leírt praktikákat, s a végén oszd meg velünk a tapasztalataidat!
Fejlődjünk együtt! 🙂
Papp Adrien
