„Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” II. Mózes 20, 7
A nyár meleg éjszakáin az ember szívesen alszik nyitott ablaknál, persze a nyitott ablak óhatatlanul beengedi a hűs szellőn és az ízeltlábúakon kívül az éjszaka sokféle hangját is. Városban, ráadásul ennek főterén élve e hangok tulajdonosai az aktív éjszakai életet élő fiatalok, a szeszes italok szabadban fogyasztását kultiváló rétegek, illetve a hajléktalanok, akiknek felszabadult beszélgetései átszövik a városi éjszaka sötétjét. Ezekben gyakran felemlegetik egymás vagy mások nőági felmenőit, de ami keresztyén füllel hallgatva fájdalmasan szíven ütő, hogy igen gyakran felhangzik Isten neve is, és nem igazán barátságosan megemlítve. Aztán nappal találkozom velük, köszönnek, mintha éjszaka mi sem történt volna…
Ha a Tízparancsolat 3. pontjára gondolunk, akkor sokan úgy vélik, hogy, ennek megsértése és kimerítése ezekben a megnyilvánulásokban érhető tetten. A legtöbb keresztyén ezen mélységesen megbotránkozik, mivel egy rendes keresztyén embernél a 3. parancsolat tekintetében minden rendben van. Hiszen még amolyan földi értelemben se káromkodok nagyon, főleg Isten nevét nem veszem a számra. Na jó, ha belerúgok mezítláb az ágy lábába, vagy ráütök az ujjamra a kalapáccsal, akkor kisziszegek valami nem szépet a fogaim közül, de ezt azért nézzük el – érthető dolog.
Azonban tényleg erről beszél a 3. parancsolat? Vajon amikor Isten ott a hegyen Mózesnek elmondja ezeket a szavakat, akkor az olyan nagy ívű témák közé, mint a gyilkosság, a lopás, egy életrendszer meghatározása a nyugalom napjával, vagy a szülőkkel való kapcsolat, hát úgy gondolja így az elején: jaj, a csúnya beszédet ki ne felejtsük?! Jó most komolyan újra elolvasni ezt az egymondatos parancsolatot, és nem leegyszerűsíteni annyira, hogy „ne káromkodj”, hanem a szavakat a maguk helyén, jelentésében és rendjében értelmezni.
Az első és legfontosabb itt és most a személy, akiről szól – aki nem más, mint maga az Isten. Ezt a nevet – érthetjük – óvatosan kezeld! Vannak ismerőseim, akik nagyon hepciásak a nevükkel kapcsolatban, nem mindegy számukra, hogy ki hogyan használja, szólítja őket. És valahol nincs is ezzel semmi baj, normális esetben az ember számára fontos a neve; fontos, hogyan használják mások, és persze hogyan ne használják – csúfolva, kiforgatva, hadd mondjam így: megszentségtelenítve. Mert a nevem az enyém, a név én vagyok, és ha a nevem mondják, rólam van szó! Nem mindegy, hogyan van rólam szó és kinek mit jelent a nevem. Az Ószövetségben különösen is fontos volt a név, hiszen egész jellemet, életutat, sorsot takart. Az Isten nevét pedig, a minden név fölött valót, ki sem volt szabad mondani egy zsidó embernek.
Ha a névről tovább lépünk a parancsolatban lévő cselekedetre, azt találjuk, mit ne tegyünk ezzel a névvel: „hiába fel ne vedd”. Mit is jelent felvenni egy nevet? Akik házasok, akiket örökbe fogadtak, azok jól értik ezt. Azt jelenti, hogy valakihez szorosan kötődöm, valakihez tartozom, és valaki arra méltatott, hogy a nevét – aki egyébként ő – viselhessem. Ha belegondolunk csodálatos ajándék, amikor valaki ennyire közel enged magához, hogy a nevét kész nekünk adni. Mert önmagát adja ezzel. Amikor Isten ezt a parancsolatot adja, akkor pont nem valami ellen beszél, hanem azt mondja a népnek: mivel szövetségemben hordozlak titeket, hordozhatjátok a nevem. Így lesznek valóban Izraellé, Isten harcosává, Hozzá tartozóvá, vele együtt létezővé. Amikor pedig hűtlenné válnak, a névhez is hűtlenné válnak, amit viselhetnek.
Most mondhatod, hogy: de én nem Izrael vagyok. Én Krisztus követője vagyok, keresztyén ember. Tudod-e, hogy ezzel milyen nevet viselsz? Azt a nevet, amit Isten maga ajándékozott Fiának, Jézus Krisztusnak, akiről te mered keresztyénnek hívni magad. A Filippi levél 2, 10-11-ben azt olvassuk: „Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. Itt már nem pusztán szavakról, káromkodásról van szó! Hanem arról, hogy te vállaltad a névvel együtt azt is, hogy kihez tartozol, kit képviselsz és szavaid, tetteid, életed kiről beszél.
Hiába felvenni azt jelenti, hogy a nevet hordozod, mered hordozni, de megcsúfolod. Az előző két parancsolat szépen elmondja, hogy aki Istenhez tartozik, kihez tartozik voltaképpen. A 3. elmondja, hogy milyen életre hív az oda tartozás. Néha az lenne az igazán tiszta dolog, ha kimondanánk: most nem felvennem és hordoznom kell a nevet, hanem inkább letennem. Aztán mély bűnbánattal oda borulnánk Eléje és őszintén elmondanánk: nem hordozhatom a Neved. Ahogy élek, ahogy érzek, amit teszek, amit mondok, nem méltó a te gyönyörű nevedhez, Uram. Hiába neveznek engem keresztyénnek, csak ítélet az életem felett; megítéli hazug, szomorú útjaimat.
Végül pedig ott az ítélet szava a parancsolatban. Valóban nem hagyja az Úr büntetés nélkül – láttuk ezt Izraelnél nem egyszer. De most, amikor olvasod e sorokat, jusson eszedbe, hogy ez az Úr ma Krisztus által még a kegyelemmel közeledik feléd. Szeretné, ha hordoznád a nevét. Szeretné, ha Hozzá tartozva képviselnéd őt. Ezért kész arra, hogy amikor bűnbánatban a nevet le mered tenni és így eléje borulni, ő maga mondja ki: mégis, mégis hozzám tartozol! De ha hordozod hiába a nevet, akkor ott a büntetés, mert miattad is emberek sokasága fordulhat el e névtől és Krisztustól. Értsd, micsoda felelősség felvenni és hordozni e nevet, és értsd, milyen fontos e parancsolat ránk nézve, de emberek örök életére nézve is!
E nevet hiába hordozni azt jelenti: ítéletet hordozni.
E nevet méltó módon hordozni: gyógyulást, új életet és örök életet jelent!
Maksai Attila
