Idő van! Igyekezz! Gyerünk már! Naponta elhangzó szavak, szókapcsolatok, amelyek mind jelzik, mennyire rabjai vagyunk a mérhető és múló időnek és mennyire versenyt futunk vele. A teendőink listája duzzad, az adott idő pedig fogy. Szeretnénk megfordítani a dolgot. Ábrándozunk arról, hogy egyszer sok szabadidőnk lesz. Aztán mégsem. Mert a muszáj nagy úr, mert mások osztják be az életünket. Mert abban az illúzióban élünk, hogy egyszer csak a végére érünk annak a listának. És talán házanként, naponként ismétlődik meg észrevétlenül Zorán dalának a refrénje: „– Apa, mikor jössz? –Fiam, mennem kell! Az élet csupa kötelesség. De sokat leszünk együtt még…”
Lelkészként talán túl sokat hallottam már ezt a frázist: nincs időm. Vagy még jobban leegyszerűsítve: nincs idő. Pedig az utóbbi ebben a formában egészen egyszerűen nem igaz. Idő van. Sőt, rendelt ideje van mindennek az ég alatt. Csak mi ezt nehezen tudjuk elfogadni. Bizonyos dolgokat siettetnénk, másokat pedig elnapolnánk. Nehezünkre esik megállni. Pedig, amiről az Ige beszél a negyedik parancsolatban, az éppen a megállás. A szünet. „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” (2Móz 20,8) Igen, már három és félezer évvel ezelőtt is így kellett fogalmazni: emlékezz és szenteld meg! Sőt, még azt is hozzáteszi, hogy „a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja…” Miért? Mert az idővel, mint a legértékesebb erőforrásunkkal is képesek vagyunk rosszul élni. Visszaélni, eltékozolni azt a folyamatos rohanással, kapkodással, vég nélküli munkával, sőt munkaalkoholizmussal. Néha pedig azzal, hogy átesve a ló túloldalára bősz semmittevéssel, tespedéssel, kockulással mennek el teljes napok, amiből újra lemaradás, kapkodás, rohanás lesz. Bezárul a kör…
Isten, amikor a nyugalom napjáról beszél, döntésre szólít. Döntésre, amely meghatározza a gondolkodásmódunkat az élet egészéről, az időről, különösen is a minőségi időről. A nyugalom napja nem pusztán pihenés. Bár kétségtelenül és cáfolhatatlanul megvan az élettani szerepe is. Ezért erősíti meg a mózesi törvény néhány fejezettel később ilyen módon: „Hat napon át dolgozz, de a hetedik napon pihenj, még szántáskor és aratáskor is pihenj!” (2Móz 34,21) Ám a pihenésen túl látnunk kell az igazi arcát is a sabbath-nak, az Isten által rendelt szünetnek, a minden elfoglaltságtól való elszakadásnak. Ez pedig a feltöltekezés. A belső megújulás. Hiszen úgy vagyunk összerakva, hogy a testünk és a lelkünk egyaránt igényli a törődést. A problémáink, bajaink jelentős része pszichoszomatikus eredetű. Hiába a helyes táplálkozás, az edzés, ha a belső világunk romokban hever. Isten éppen ezért szólít fel a nyugalom napjának megszentelésére. Mitől lehet szent ez a nap? Attól, hogy Istennek szánom. Hogy lekapcsolódom más dolgokról és rákapcsolódom a mennyei erőforrásra. Elhiszem, hogy Nála van a megoldás sok olyan kérdésre, amelyekkel már köröket futottam. Elhiszem, hogy képes megújítani, helyreállítani akkor is, ha az emberek lemondanak már a változásról. Elhiszem, hogy nem vagyok gép, hanem teremtményként a Teremtőm közelségére, a Vele eltöltött időre van szükségem ahhoz, hogy a dolgok működjenek.
Idő van! Hadd kerüljön át a hangsúly az utóbbi szóra! Mert a mennyei Atya az időnek is Ura. Dönthetek úgy, hogy megállok, hogy megpihenek, hogy feltöltődöm, és mégsem leszek hátrányban. Mert ha megáll a favágó, hogy megélezze a fejszét, az nem időveszteség. Ha a Formula 1-es bajnok pit stopra áll, az sem időveszteség. Az előrelátás. Ha hívő emberként megpihenek Isten jelenlétében, az sem időveszteség, mert újult erővel, nagyobb lendülettel, több elszántsággal és mennyei látással megyek majd tovább.
Szimkovics Tibor
