Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked! 2Móz 20, 12
Tiszteld…
Furcsa parancs. Értem én, tisztelni kell, így helyes, meg minden. A tanárt, akit ki nem állhatok, a kötözködő rendőrt, mert egyenruha van rajta, a szüleimet, akiknek az életemet köszönhetem. Mégis nehéz.
Azért szeretem az Urat, mert megszabadított. Világos. Mert jó volt hozzám és az életét adta értem. Mert minden nap megújul kegyelme. Hálából szeretem, tisztelem, imádom, és megpróbálom megtartani a parancsait.
Na és a szüleim? Őket miért kellene tisztelnem? Az nekem nem elég, hogy így helyes. Igen, általuk lettem, ők neveltek, mégis sokszor bosszantóak tudnak lenni. Beleszólnak az életembe, tele vannak elvárásokkal felém. Akár gyerek vagyok, akár felnőtt, kedves vagy tiszteletlen, sőt ha még tökéletes is lennék, a szüleim mindig fognak valami hibát találni bennem. Pedig sok mindent jobban csinálnék, mint ők, sok kérdésemre nem tudtak választ adni, és a problémáimat is gyakran nekik köszönhetem.
„Mégis tisztelned kell őket, TeSó!” – szól hozzám a kijelentés. Ez van. Az emberek közül a szüleim az elsők. Hasonló jutalom jár azoknak, akik tisztelik szüleiket, mint akik az Urat félik. Mintha egyenrangú lenne a kettő. „Féld Istenedet, az Urat, és tartsd meg minden rendelkezését és parancsolatát… hogy hosszú ideig élhess.” „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!” Furcsa parancs, még furcsább ígérettel. Valahol mégis érthető, hiszen tisztelni nehéz. Tudja ezt a parancsot adó Isten is. Egyébként nem adna hozzá ígéretet.
Mitől ilyen fontos ez? Mit jelent tisztelni, tiszteletet adni valakinek? Nagyon közel áll a szeretethez. Nehéz elválasztani a kettőt. Az emberi szeretet egy szintre helyez önmagával. Az isteni feltétlen és folyamatos szeretet mindennek az alapja. A tisztelet viszont egészen konkrét. Alapvetően nagyrabecsülésről szól. Elismerem mások értékeit, akkor is, ha éppen nem látszanak. Őszinte tiszteletre viszont csak szeretetből fakadóan vagyok képes. Aki tisztelni tud, az értékelni is képes saját magát, és a másik embert.
Felvetődik a kérdés: mikor szeretek valakit, akkor az nem jelenti azt, hogy tisztelem is? Nem feltétlen. Alapvetően minden gyermek szereti a szüleit. De a tisztelet már más kérdés. Itt a hatalmuk elismeréséről van szó. Többre tartom a szüleimet, mint magamat. Elismerem, hogy ők azok, akik felelősséget kell, hogy vállaljanak értem. Kezdettől velem vannak, ismernek születésemtől fogva, éppen ezért a szüleim Isten munkatársai. Hasonlóan fogom tisztelni az Urat, ahogyan a földi szüleimet. Így már egészen más a helyzet. A mennyei Atyám a földi szüleimen keresztül jelenti ki valóságát, tehát, ha nekik engedelmeskedek, Istennek engedelmeskedek. Az Úrért teszem meg, amit mondanak nekem, akkor is, ha sem én, sem a szüleim nem tudunk erről. Kezdettől fogva tudatlanul is a szüleimen keresztül formálódik az Istenképem.
Ez nagy felelősség. A szüleim sok mindent elrontanak, viszont mindig marad egy kevés az Istenképből, amit hordoznak magukban. Talán így lehet őket tisztelni tudatosan is. Egészen addig „könnyű” dolgom van, amíg nem kell szembesülnöm ezzel a felelősséggel. Aki szülő lesz, Isten képét hordozza. De nem maradok példa nélkül, hiszen előttem áll egy Fiú, aki képes volt életét adni az Atya akaratából. Előttem áll egy Atya, aki számtalan fiáért képes volt az egyetlen Fiát adni. Az atyák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az atyákhoz téríti ma is.
Kádár Tamás
