Mit tennél, ha tudnád, hogy ez életed utolsó napja?
Az ismereted fényében minden dolog fontosnak tűnne, aminek a napodban helyet szorítasz? Nem baj, ha a válaszod igen. De engedd meg, hogy kérdezzek még valamit: minden belekerült a napodba, amit ennek az információnak a tudatában fontosnak ítélnél a halálod előtt?
Én nagyon nem szeretem ezt a halál-témakört, de az elmúlt héten annyi formában döbbentett rá a körülöttem történő idő, hogy véges minden, ami számomra kedves… Az én életem is az: ki tudja, az eddig leélt két és fél évtizedem hányadrésze a földön töltendő időmnek…
Az utóbbi időben kicsit elvesztem a mindennapjaim rutinjában, vagy zűrzavarában, ha úgy tetszik. Nem fogok nagy életbölcsességeket írni, és megmondani sem akarom, mi a tuti. Néha még a magam életének menedzselésével is meggyűlik a bajom — nem vagyok sem életvezetési tanácsadó, sem pszichológus.
S azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Egyensúlyozunk mi szépen a „jó kedvem van” és a „beborítanak a problémák” állapot között, és ki-ki a maga módszerét tökéletesítgeti, hogyan lehet minél tovább a napos oldalon maradni, visszapingpongozni a stressz makacs szerváit. Próbálunk a napunkba olyan tevékenységeket beiktatni, amiktől boldogabbak leszünk, amik ellazítanak, kiszakítanak a tennivalók közül. Reggeli kávé, zenehallgatás munkába menet, napközben egy üdítő a munkatárssal, ismerőssel, edzés, sport, kutyasétáltatás, egy fejezet a kedvenc könyvedből lefekvés előtt. Vagy a gyerekeiddel töltött idő, a közösen elfogyasztott ebéd, vacsora öröme, kertészkedés, a szobanövényeid gondozgatása. Vagy valami egészen más, ami Neked örömet okoz és kikapcsolódást nyújt.
Én is kialakítottam a rutinom, megteremtettem a magam biztonságát. Bizonyos dolgokra időt szakítottam, hogy feltöltődjek, kikapcsolódjak. Mégis úgy érzem, elveszett vagyok, nem találom a nyugalmam. Megpróbálom lelkiismeretesen elvégezni a munkám, nem ártani azzal, amit teszek. Nem halogatni utolsó pillanatig a teendőim, nem hagyni magamra zuhanni a határidőket. Megtanultam nem sanyargatni a testem a teljesítményért, időben étkezni, eleget aludni, mozogni, friss levegőn lenni. Megpróbáltam ápolni a közelibb és kevésbé közeli emberi kapcsolataimat. Mégis úgy érzem, elveszítem a mértéket, túl hangsúlyos vagyok a magam életében, túl sokat foglalkozom magammal. Valamit elfelejtettem a nagyon gondos életvezetésben…
Azt hiszem, elfelejtettem valami olyasmit beiktatni minden napomba, amit nagyon sajnálnék, ha nem tenném meg életem utolsó huszonnégy órájában.
Szoktam imádkozni. Lefekvéskor és ébredéskor is Ő az első gondolatom. Csak olyan fáradtan esek ágyba, hogy az egyetlen gondolatom is. Ez elszomorít. Elfelejtettem minőségi időben Istennel beszélgetni! Nem csak egy fáradt sóhajjal köszönetet mondani a nap áldásaiért, hanem ott időzni Nála, feltöltődni, engedni, hogy áthassa a terveim, gondolataim, tetteim.
Biztos van egy csomó őrült dolog, amit meg szeretnék tenni életem utolsó napján. Kipróbálni például a bungee-jumpingot, utcazenélni, megölelni egy szimpatikus vadidegent a városi sétányon. De egy valami biztos: szeretnék Istennel beszélgetni imádságban, mielőtt az ismeretlen útra lépek.
TeSó! Mit tennél meg még ma, ha tudnád, hogy ez életed utolsó napja?
Kiss Julianna
