Ne ölj! (2Móz 20,13)
A Tízparancsolaton belül vannak olyan rövid útmutatások, amiket látszólag nem kell túlmagyarázni. Ilyen ez a parancsolat is. Azonban a Tízparancsolatban a negatív felszólításként megfogalmazott utasításoknak csupán felszíne a tiltás. Kicsit mélyebben ezek a parancsolatok sokkal többre szabadítanak fel, mint amitől eltiltanak, korlátoznak. Jelen esetben a „Ne ölj” parancsolatot kiegészíthetnénk így is, feltárva a parancsolat hátterét: Ne ölj – élj!
Ez a parancsolat ugyanis nem az ölést tiltja meg, hanem az életre szólít fel. Nem csupán a gyilkosságot és a bosszút korlátozza, hanem egy szabad, nyitott élet lehetőségével is számol. Az élet védelméről van tehát szó, amikor a parancsolat megszólal: „Ne ölj!”
Rengeteg ember kerüli el ennek a parancsolatnak a lényegét úgy, hogy bár senkit nem gyilkolnak meg, de önpusztító életet élnek. És bár kicsit erősnek, fundamentalistának tűnik a megállapítás, az az ember, aki az Isten nélküli életet választja, a lassú öngyilkosságra voksol. Mert ez a parancsolat nem csupán a felebarát életét védi, rajta keresztül engem is megmentene Mennyei Atyám.
Számomra ennek a parancsolatnak külön előélete van, mint azt már olvashattátok. Ezért nem könnyű írni róla, mert bár már kikerültem a negatív szabadság vonzásából, mégsem tudom megtartani az életre hívó útmutatást. Gyilkosságot követek el, amikor más becsületét pletykával, szóbeszéddel kikészítem. Gyilkosságot követek el, amikor van számtalan bejegyzésötletem, de nem írom le őket, hanem hagyom, hogy feledésbe merüljenek. Gyilkosság az is, amikor húzom az időt – tudom, hogy meg kell tennem valamit, mert hitem és lelkiismeretem erre indít, de mégsem vagyok rá hajlandó.
TeSó, te hányféleképpen tudod megölni a lelkiismereted? Mert ez a parancsolat, kicsit elforgatva arról is számadásra kötelez, mennyire élsz Krisztusnak. Az Ef 5,14-ben Pál apostol bátorít: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked Krisztus!”. Ha ez a felébredés nem történik meg, akkor maradsz a halálban, konkrétabban a bűn halálában és lelkiismereted továbbra is sötét, süket álmot alszik. Olyan szomorú, amikor azt látom, hogy van hatalmunk megölni azt, akit Krisztus életre kíván kelteni bennünk: az új embert, aki már Őt imádja és Neki szolgál.
A Heidelbergi Káté még nagyobb ívben magyarázza ezt a parancsolatot a 105. kérdés-feleletben: „Mit kíván Isten a hatodik parancsolatban? Felelet: Azt, hogy felebarátomat sem gondolatban, sem szóval vagy a magam viseletével, annál kevésbé tettel, akár közvetlenül, akár mások által, gyalázattal ne illessem, ne gyűlöljem, ne sértsem meg vagy meg ne öljem; hanem minden bosszúvágyat irtsak ki magamból; saját magamban se tegyek kárt, se vakmerően ne rohanjak veszedelembe. Ezért viseli a világi felsőbbség a fegyveres hatalmat is, hogy a gyilkosságot megakadályozza.”
Nem csupán a felebarát megsértéséről van tehát szó, hanem arról, hogy amíg van bennem harag, ami összegyűlve öl (gyűl-ÖLet), bosszúvágy, addig nem ragyoghat fel nekem teljesen Krisztus, mert mindezek eltakarják Őt. Arról is szól, hogy ölök, ha vakmerően rohanok veszedelembe és önpusztító életet élek. Van egy ismerősöm, aki mindig figyelmeztet, mikor autóba ülök: úgy vezess, hogy Krisztus ül melletted! Be kell vallanom, nem mindig sikerül. Mégis, kegyelem az, hogy eddig még mindig élve szállhattam ki az autóból. Mindez azért történhetett, történhet meg, mert a kegyelem Istene azokról sem mond le, akik a lelki vagy fizikai halálba rohannak.
TeSó, nekünk egy olyan Krisztusunk van, aki megtartotta és betöltötte a parancsolatokat, mégis akivel szemben mindegyiket megszegték. Mindezt csupán azért, hogy legyen kihez menj kegyelemért és életért. Akarod-e, hogy ez az Élő Úr kivezessen a halálból és életre keltsen? Amennyiben igen, ne szokd meg a koporsód, akármiből is készült: haragból, sértődésből, pletykából. Lépj ki belőle és élj új, megváltott életet Jézus Krisztussal – ne ölj, hanem élj!
Laskoti Zoltán
