Kedves Tesók, vesztettetek már el kulcsot, telefont, pénztárcát? Ha még ilyen nem is történt veletek, biztos el tudjátok képzelni, milyen az, amikor rájöttök, hogy valami értékes és nélkülözhetetlennek tűnő dolog hirtelen elkezd hiányozni az életetekből. Tőlem loptak már el pénztárcát, amiben egészen sok pénz volt. El sem tudom mondani nektek, milyen fájdalmas megtapasztalás volt ez. Egyszerre voltam dühös, szégyelltem magam, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek az egész helyzettel. Ha valamit elvesztetek, mi az, amit tenni tudtok az ügy érdekében? Lázasan elkezdtek kutatni – ilyenkor minden pillanat számít! Kérdéseket tesztek fel: vajon ott van a táskátok mélyén? Vagy otthon hagytátok, és csak elfelejtettétek betenni? Mikor volt nálatok utoljára, mire használtátok? A gondolatok ilyenkor csak úgy cikáznak bennünk, mérgezett egérként rohangálunk, és minden erőnkkel próbáljuk megoldani a megoldhatatlant.
ÉS mondjátok csak, előfordult már veletek, hogy egyszer csak arra ébredtetek, hogy elveszett a kapcsolatotok Istennel? Az az egészen közeli, biztonságos kapcsolat, amiben ott nyugodhatok az Úr tenyerén? Egyáltalán nem biztos, hogy veletek megtörtént már, de én sajnos számtalanszor hagytam, hogy félrecsússzanak a dolgok az Istennel való kapcsolatomban.
De nem is ez a legszomorúbb része az egésznek. Az a kiábrándító, hogy amikor úgy érzem, valami nincs rendben velem és Vele, én nem pánikolok. Nem próbálom megoldani a helyzetet, sokkal inkább későbbre hagyom, vagy csak elhitetem magammal, hogy nem is olyan rossz minden, mint amilyennek tűnik. Ilyenkor nem veszek tudomást arról, ami bennem, körülöttem történik.
Azt, hogy a kapcsolatunk Istennel nincs a toppon, szerintem nem olyan nehéz észrevenni. Ott vannak azok a bizonyos figyelmeztető jelek. Az én életemben ez úgy történik, hogy a nagy rohanásban, a problémák, nehézségek és kedv-ingadozások közepette egyszer csak elkezdek kevesebb időt fordítani az imádságra, „elfejtek” Bibliát olvasni és valami folyton közbejön, amikor el akarok menni egy-egy igei alkalomra. Nevetségesen hangzik, tudom. Annyira sablonos. És annyira előrelátható, igaz?
Persze, nem biztos hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elrontsam a kapcsolatomat Vele. Lehet, hogy én akarok figyelni, de amikor Hozzá fordulok, akkor nem Őt keresem, hanem sokkal inkább önmagamat. Keresem a megoldást a gondjaimra, a fájdalmamra, és végül kérések özönét zúdítom az Úrra. Nem kapcsolatot építek, hanem elvárásokat pakolok az Istenre. Aztán rohanok tovább: foglalkozom az életemmel, mondván, hogy ez így most rendben van. Ő pedig gondolja hozzá a többit…
Aztán egy reggel felébredek, és megértem, hogy csend van. Már egy ideje. Nem szól az Isten. Sőt, azt sem tudom, hogy én mikor szóltam hozzá igazán – elcsendesedve, kizárva mindent és mindenkit. Mikor akartam, hogy csak ketten legyünk kérések és elvárások nélkül. Csak úgy, az Ő jelenlétében.
„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” (Róma 8,26)
Mostanság jöttem rá ismét, hogy a kulcs tényleg az imádságban rejlik. A kommunikációban. Hogyan tudnál másképp kapcsolatot építeni, ha nem azzal, hogy beszélgetsz a másikkal, hogy folyamatosan keresed Őt? De nem csak pár perc erejéig, hogy elhadard, mi az, amire vágysz, hanem azzal, hogy minőségi időt töltötök el együtt. S arra döbbentem rá, hogy legalább annyi energiát kell fektetnem abba, hogy megkeressem, hol és hogyan veszett el a kapcsolatunk, mint amikor az elveszett telefonomat próbálom felkutatni. Vissza kell találnom ahhoz a ponthoz, amikor még rendben voltak a dolgok. Fel kell mérnem, hogy azóta mi változott. Küzdenem kell. Keresnem. Mert ilyenkor valóban minden pillanat számít. Minél később fogom fel, hogy valami nagyon elromlott közöttünk, annál nehezebben találok vissza Hozzá.
Arra kérlek, kedves Tesó, hogy ne kövesd el az én hibámat, ne várj, ne hagyd elfajulni a dolgokat. Tudom, hogy nem a legjobb hasonlat, de gondolj csak bele, mi mindent képesek vagyunk felforgatni egy elveszettnek hitt dolog után. És bár emberileg egy teletömött pénztárca hatalmas veszteségnek tűnhet, de bele sem merek gondolni, milyen lehet végleg elveszteni valami annyira felfoghatatlanul értékest, mint az Istennel való kapcsolatot. Ezért úgy döntöttem, Érte odaadok mindent: pénztárcát, telefont vagy csak az aktuális hisztit, és elcsendesedem, Rá figyelek, Vele vagyok. Végül pedig reménykedem abban, hogy a Kegyelem Istene ismét rám talál.
Marofejeva Nelli
