Lassan már 4 éve élek a világ egyik legjobbnak/ legélhetőbbnek/leggazdagabbnak mondott országában, Kanadában, és időnként elmorfondírozok rajta: megérte kijönni?
De abban a pillanatban, ahogy leírtam, kimondtam, hogy „megérte-e kijönni?”, már meg is szólaltak a hangok a fejemben – igen hangok, mégpedig azoknak a hangjai, akik itt vannak már évek óta és azzal szokták kezdeni az új bevándorlókkal való beszélgetést, hogy „Majd meglátod, ha…”, „Te is észreveszed később…” valamint „Rá fogsz jönni, hogy…”. Ilyenkor olyasmi szokott következni a továbbiakban, hogy „csak az első 5 év nehéz …”, vagy „ha először hazalátogatsz, utána másképpen fogsz gondolkodni…”, „az első pár évben nem szabad megkérdezni, hogy megéri-e…”, esetleg „később megéri, csak kitartás…”.
És mondják és mondják, én meg magamban leragadok ott, hogy miből gondolja a beszélgetőpartnerem, hogy ugyanazt az életet éljük? Hogy ugyanazok az emberek vagyunk? Hogy ugyanazokat a válaszokat adjuk hasonló kérdésekre? Hogy nekem is ugyanúgy kellene reagálnom, ahogyan ő tette évekkel, évtizedekkel ezelőtt?
Nem, én más vagyok. Szabad megélnem a másságomat, szabadságomat, függetlenségemet. Jól esik tudatosítanom, hogy Isten gyermekeként szabad más fajta reakciókat adnom, mint amit a nem feltétlenül vallásos környezetem elvár vagy feltételez. Jól esik őszintének lennem nemcsak Istenhez, másokhoz, hanem még önmagamhoz is. S ez adott esetben azt is jelentheti, hogy férfi létemre könnyel locsolom a honvágy okozta sebeket; hogy bevallom irigységem azoknak, akik a hosszú kanadai télben elröppennek két hétre D-vitamin kúrára valamilyen igénytelen déltengeri szigetre; hogy az itteni befogadó közhangulat (mindenki szép, mindenki értékes, mindenki jó) ellenére sem rajongok a pakisztáni taxisofőrök vezetési kultúrájáért.
Jól esik felismerni, hogy igenis maradi vagyok: nem hazudom trendinek az egyneműek kapcsolatát, hanem felvállalom, hogy ha a Biblia valamit bűnnek nevez, akkor azt én is igyekszem annak látni. És jól esik felismerni, hogy ezt azok is elfogadják, akik egyébként homlokegyenest másképpen vélekednek az adott témában.
Jól esik felismerni, hogy szeretek csapatban, nyájban lenni, de szeretem azt is, ha rálelek a saját hangomra és azon „bégetek”. Olyan sokszor várják el tőlem az igazodást, egyetértést, azonosulást, lövészárokba, szekértáborba való beállást, hogy jó tudatosítanom: nem kell mindig igazodnom, egyetértenem, mert a Mester sem tizenkét Pétert hívott el, hanem Tamást, Mátét, sőt Júdást, no meg még azt a Bertalant is…
Jól esik felismerni, hogy más vagyok. És ez Isten kegyelméből így van jól.
Bocskorás Bertalan
