Adventi gondolatok

„Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.

Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét; sokan látták és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.”  (Zsolt 40, 1-3.)

„Várván vártam az Urat…”

A várakozás csodája türelemre és odafigyelésre késztet. A hit és bizalom megerősödik, és az ember egyszer csak belekerül abba az áldott állapotba, amikor szíve megnyílhat a természetfeletti felé. A várakozás sejteni enged, ekkor végiggondoljuk százszor és ezerszer, mi lesz, ha beteljesedik mindaz, amiben reménykedünk. Mint a szerelemben, amikor a szívünk választottjával való találkozásra készülünk. Amikor a várakozás már vágyakozássá fokozódik… Hiszen várni az egy dolog. Várván várni – az már valami többről szól. Itt már nem általánosságban beszélünk, itt már nagyon nem mindegy, mi fog történni. Minden fel lett téve egy lapra. Az igazi, szívből cselekvő várakozó kockáztat. Az ilyen jellegű várakozás sohasem passzív: attól hiteles és valódi, hogy tevékeny készülődéssel telik.  Tervezget, álmodozik, végiggondolja számtalanszor milyen lesz, ha…

Nem jó, ha a várakozásunk túl hosszú. A Biblia szerint „a hosszú várakozás beteggé teszi a szívet” (Példabeszédek 13,12). Reményvesztetté tehet és elbizonytalaníthat. Ennek legfőbb jele az, ha várakozás közben kérdések merülnek fel bennünk, és az idő múlásával egyre többször és egyre hangosabban támadják reménységünk beteljesülését. De biztos? Vajon Ő is úgy gondolja? Nem pörögtem túl? Mit gondolhat rólam? stb.  „… a beteljesült kívánság az élet fája (Példabeszédek 13,12), de a beteljesületlen várakozás a bizonytalanság útvesztője. Úgy vagyunk teremtve, hogy egyszerűen szükségünk van happyend-re, célba érésre, pozitív visszajelzésre, beigazolódásokra.

Isten, a Vele való kapcsolatban tökéletesen megelégíti lelkünknek ezt az elemi, olthatatlan vágyát. „Az igazak várakozása örömre fordul, de a bűnösök reménysége semmivé lesz” (Példabeszédek 10,28).  A várakozás beteljesülésének pillanatában semmivé foszlanak az odáig megtett út nehézségei.  Mint mikor egy kisgyermek megszületik: a kilenc hónap terhe és aggódása, félelmei és lemondásai senkit nem érdekelnek többé, hiszen ott van az a személy, aki miatt az egészet végigcsináltuk. Már csak ő számít, már csak az ő jövője a fontos. A Krisztusra várásunk egyik legfőbb áldása, hogy jelenlétében mindig valami új kezdődik, és közelségében képesek vagyunk másként látni magunkat, másokat, helyzeteket, sorsokat. Ő a mi nagy beteljesedésünk. Vele, Miatta és Érte… Ez a várakozásunk nagy célja, Ő az életünk valódi értelme.

„és hozzám hajolt…” 

Csoda, csoda és csoda!  Belém lát, megérint, közel jön. Sokan, keresztényként is félnek ettől az intim, bensőséges kapcsolattól. Nem kell azt túlzásba vinni – mondják. Mintha valahogy mindig jobban szeretnénk csinálni a dolgokat, mint ahogy azokat Jézus tette. Majd mi tudjuk, majd mi korlátozzuk, majd mi megadjuk a megfelelő keretet. Különben is, három lépés távolság tartásában jók vagyunk. 🙂 Pedig Isten másképp gondolta. A golgotai keresztnél nagyobb túlzást nem láttam még. Az a pazarlás, amit Ő művel, ha szeretetről van szó, felülmúlhatatlan. Nem mérlegel, nem számítgat és nem szab határokat. Szeret, odahajol és cselekszik, nem csak beszél. Tetteinek mindig velejárója a változás. Az Ő hozzánk hajolása mindig változtat, alakít, formál.

Ma már nem vagyok az az ember, aki tegnap voltam. Növekedtem, változtam, alakultam, hiszen szelleme formált engem az elmúlt 24 órában is. Lemetszett rólam vadhajtásokat, vagy épp a tegnap még zöld, nyers gyümölcskezdeményeim mára már szüretre érettek.

„…új éneket adott számba…”

Egészen közel jön. Megérint, szívbe markol, beleteszi dalát a számba. Ez érintkezésről beszél nekem. Közelségről, ami megszentel és helyreállít. Reményt ad és felemel. Szeretem, ahogyan megosztja magát velem. Kedvem támad leutánozni Őt és ugyanígy tenni.  Aztán lassan elkezdem tanulni megosztani magam másokkal, ugyanúgy, ahogyan azt Ő is teszi velem.

A Szeretet hamisítatlan jellemzője hogy ad, ad és megint csak ad. Hogy oszt és nem fél attól, hogy Neki nem marad. A Szeretet minden egyes megnyilvánulásával tanítani akar bennünket, hogy törvényei nem Földi törvények. Hogy nem leszünk kevesebbek, ha megosztjuk azt, amink van. Sőt! Növekedésünk és fejlődésünk kulcsa az adni tudás. A megosztásra való készség. Most 2016 adventjében sincs ez másképp. Törekedjünk hát arra, hogy várakozásunk ne öncélú legyen. Hogy mindaz, amit jelenlététől kapunk, élő vízként tovább folyjék belőlünk, és mások épülését, javát, örömét szolgálja. Ez az advent igazi haszna, ez karácsony valódi értelme.

Várni, betelni, tovább adni. Legyen mindnyájunknak ilyen AD-ventje! 🙂

Pintér Béla