Mintha Jézust várnám vacsorára. Ahogy elképzelem ezt, elönt valami belső harmónia, kellemes, meleg érzés. Megérkezne. Én már percekkel korábban izgulnék. Biztosan kétszer is kitakarítanék előtte, szépen elrendezném a szobát, vennék virágot is, meg gyümölcsöt, mert szerintem az olyan jól mutat az asztalon. Nagyon sokat töprengenék, hogy milyen virágot válasszak neki. Azért mégiscsak Ő az. Azt hiszem bazsarózsa és hortenzia lenne. Igen, az a kettő talán egy kis tulipánnal. Hangulatos fényt is varázsolnék – szeretem, ha meleg színekben úszik a szoba. S te jó ég, mennyit válogatnám, hogy milyen zene szóljon, amikor belép! Bele se merek gondolni, hogy hogyan küzdenék meg ezzel a dilemmával. Finomat is főznék. Egyszerűt, kiadósat, olyat, ami után azért még kívánja a neki kreált desszertemet. S előtte én is tiszta ruhát vennék, szeretem, amikor illatozik a hajam, de azért csak lazán fogadnám: elvégre is régi barátok vagyunk, nem kell túlstresszelni.
S vajon milyen lenne, amikor helyet foglal? Néznénk egymásra.
Tele lennék feszültséggel és szorongással, mert tudnám, hogy úgyis mindent tud.
Tökéletes lenne a nyugalmam, mert tudnám, hogy úgyis mindent tud.
Százezer kérdésem lenne, de persze nem merném feltenni, mert félnék, hogy egy hülye kérdéssel mindent elronthatok. Az még jobban elárulhatja az ember ostobaságát, mint egy válasz: az a gondolkodásról árulkodik, nem a reakcióról. Persze ez a gondolat is olyan buta, olyan emberi.
Biztos nem viselném el azt sem, ha azt mondaná, hogy most másvalakihez is mennie kell. Meg azt sem, ha nem mondana ki mindent, amit gondol. És jajj, megőrülnék, ha folyton csak példázatokban beszélne! Ilyenek vagyunk no. Te is, ne tagadd!
Szerintem én kinyitnék egy üveg bort, vagy két sört, mert félnék, hogy szétrobban az agyam. És titokban azt várnám, hogy megölel, vagy csak azt mondja, hogy “nincs okod félelemre, minden rendben lesz”. Persze akkor rádöbbenek, hogy milyen sokszor mondta már korábban is, csak valahogy én úgy akarom hallani, ahogy elképzeltem, és akkor, amikor nekem jó. Mert most, minden közepette, amikor még nem látom át a teljes képet, valahogy mindig ugyanaz a kérdés tombol a fejemben, és nem bírnám ki, ráönteném:
Miért?
És ebben a miértben benne lenne, hogy én miért nem tudhatom az összképet? Miért nem ugorhatunk rögtön a jó részre, és az miért nem tarthat mondjuk… nem is tudom… örökké? Miért zavar be folyton mindenféle hangulat és érzelem, és miért nem lehetek olyan céltudatos, elszánt meg rendíthetetlen, mint Pál? Miért látom úgy folyton, hogy valami félrecsúszik?
Ő meg mosolyogna. Tudjátok azzal a félrebillentett fejes mosollyal, amiben benne van, hogy: “ó te kicsi kincs, hát ugyan már, milyen kérdések ezek, de még ezekért is csak jobban szeretlek”, s akkor visszakérdezne:“Van eddig bármi, ami Veled történt, amit Veled tettem, és te megbántad?”
Elgondolkodnék. Rengeteg fájdalom jutna eszembe. Rengeteg olyan pillanat, amikor azt kérdeztem Tőle, hogy hogy tehette ezt velem. Vagy amikor nem értettem, hogy hogy tudja ezt tétlenül nézni. Azok a percek, amikor kezdett megingani a hitem abban, hogy valóban jót akar nekem.
Aztán eszembe jutna az is, hogy vajon milyen ember lennék ezek nélkül. Lennék-e ilyen érzékeny, vagy mélygondolkodású, segítőkész, bátor vagy teljesszívű, ha nincsenek azok a percek…
S akkor válaszolnám, hogy igazából nincs semmi.
Újra kérdezne: “szerinted, ha a jövőben megkérdezem ugyanezt, mást fogsz válaszolni?”
Akkor azt hiszem, leesne a tantusz. Nem tudnék mást felelni, csak azt, hogy: nem, ugyanazt válaszolnám. Mert az eszemmel igazából eddig is mindig bíztam benne, csak olyan nehéz átérezni. Ő ismét mosolyogna ugyanazzal a mosollyal, mint aki felteszi a kérdést, hogy hallja az előre tudott és várt választ. “Szerinted mit tehetünk, hogy jobban elhidd ott belül is?”
Én előre mosolyognék az evidens válasszal: “gyakrabban kéne eljönnöd”.
Azóta mikor jön, mindig dúdolom előtte, hogy “és most már azt sem bánom, hogy nincsen semmi úúúgy, ahogy elképzeltem…”
Megnyugodni a vállán. Gyakran. Jó lenne. Jó lesz.
Sárközi Andrea
