Salto mortale – halálugrás. Az artista elrugaszkodik a magasban és miközben zuhan, összpontosít: testének teljes összhangban kell mozognia, hogy túlélje a mindenki számára vérfagyasztó mutatványt. Félni, bizonytalankodni csak az ugrás előtt és után lehet és szabad, különben a szaltó tényleg az életébe kerül.
A hit is vakugrás, és erről a vakugrásról szól Xavier Beauvois filmje, az Emberek és Istenek is. A film egy megtörtént eseményt dolgozott fel. A 90-esévek derekán az Atlasz-hegységben, az algériai Tibhirine-ben élt – jó kapcsolatot ápolva a helyi muszlimokkal – egy kis francia cisztercita közösség. A békés szerzetesi életet azonban fenekestül felforgatták az iszlám szélsőségesek, akik folyamatos nyomás alá helyezték a kolostor tagjait. A szerzeteseket végül elfogták és két hónap fogság után lefejezték őket. A fejeiket a francia nagykövetség csomagként kapta meg – ma sem tudjuk, hol vannak eltemetve és ki a felelős meggyilkolásukért.
A film a kivégzésig mutatja be a kolostor belső életét: a szerzetesek lelki folyamatai szoros kapcsolatban vannak a külső történésekkel, a politikai helyzet változásával. A néző lassan, észrevétlenül részese lesz a mindent átjáró hangulatnak azáltal, hogy a film szokatlanul lassan kezd, minden részletre figyelmet fordít. A költői táj, Csajkovszkij Hattyúk tavának zenéje és a metszően tiszta, pontos, minden felesleges beszédet nélkülöző liturgia megragad: észre sem vesszük, mikor kezdtük el élvezni a filmet, de már végig akarjuk nézni. Mikor betör a külső világ ebbe a csöndbe, szurkolunk a már jól ismert szerzeteseknek: hozzák meg a jó döntést. De, hogy mi a jó döntés – menni vagy maradni – azt nem tudjuk, csak reméljük, ők tudják. Aztán kiderül: ők sem tudják. Vitatkoznak. Egyik fél sem tudja meggyőzni a másikat, így megállapodnak: nincs más lehetőség, ugrani kell a sötétbe. A szerzetesek döntenek, és próbálják megérteni döntésüket, de nem sikerül. A film kidomborítja, hogy ebben más a hit ugrása az artista ugrásától: a hívő nem tudja, van-e hova megérkeznie, nem tudja, miért rugaszkodik neki az ugrásnak, mikor csak a vaksötétséget látja maga előtt, mint Ábrahám, aki elindul feláldozni az egyetlen fiát. A hit aktusa érthetetlen, az észérvek leperegnek, lelki békénk a kanyarban sincs.
A megrendült testvérek körbeadják a kelyhet, mozdulataikban reszketés, szemükben félelem és könny. Itt egy szép jelenettel akár véget is vethetne filmjének a rendező, a néző fantáziájára bízva a továbbiakat, ám nem szabadulunk, mélyebbre kell mennünk: a döntés után következő utolsó vacsora, az elhurcolás, majd a hóban-fagyban kikényszerített menetelés során minden lágertörténetnél borzalmasabb élmény látni az arcokat. A kivégzésre indulók arcát. Akik nem tudják megindokolni, miért maradtak, csak azt tudják, valamilyen erő ott tartja őket és szembeállnak a veszéllyel.
Xavier Beauvois eléri, hogy a filmet nézve paradoxonokban, dialektikusan kezdjünk el gondolkodni az emberről, a hitről és a hivatásról. A hitet a szereplők készületlen felkészültség, lázadó elfogadás, szédítő kétségek között találják meg. A film legnagyobb érdeme azonban – a keresztény nézőnek nyújtott katartikus élmény mellett –, hogy egy vallásilag nem feltétlenül motivált kívülálló számára is hitelesen és átélhetően mutatja be a hit salto mortaléját.
Nem fogyasztói film, ennél sokkal komolyabban veszi a nézőt és tárgyát: a hitet. Ajánlott, sőt kötelezően ajánlott alkotás, egyházon innen és túl.
Laskoti Zoltán
