Mi, emberek rögeszmés jószágai vagyunk az Istennek. Mindig van valami EGY, az a bogarunkká válik és akkor megszűnik minden más. Persze ez így zavaros. Próbálom közelebb hozni.
Nyilván párkapcsolati példával. Beszélgetek egy barátnőmmel. Nagy siker érte, én hót’ irigy vagyok, meg elképesztően büszke rá, de ő nem boldog. Sőt, kifejezetten bánatos. Nem értem, hogy miért: jól van, kellemes szobában kávézunk, minden rendben: most érte egy kitüntetés, egy szuper meglepetés, szóval minden összejött most az életében, ami örömre adhatna okot. S akkor kibukkan: a barátja még csak nem is gratulált… Ledöbbenek. Mindenki rajong érte, elhalmozza dicséretekkel, önmagában a siker is óriási dolog, de azért, mert szegény srác még nem érkezett írni neki, ő most padlón van.
Milliónyi öröm között komolyan kiválasztod azt az egy kis keserű falatocskát, és csak arra koncentrálsz? Hát nem hiszem el!
Azóta már elhiszem, sőt értem is. Rádöbbentem, hogy nálam is pontosan így van, csak szegény srác helyett valami mást kell behelyettesíteni. Az életem különböző periódusaiban mindig mást. Neked most épp mi? A munkád? Egy kinézett szuper autó? A külsőd? A súlyod? Az aktuális szerelmed? A kutyád? A gyereked?..
Pedig „nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban!”
Tudom, hogy ez kicsit erős, de nyilván azért válik az a valami rögeszméddé, mert valahol a saját értékedet azonosítod annak a dolognak a meglétével. „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Pedig attól teljesen függetlenül, hogy mid van és miben látod per pillanat minden boldogságodat, a világon mindent kegyelemként kapsz az Istentől. Önmagadban tényleg csak egy bohóckodó semmiség vagy, aki még így is földhöz vágja az Úr mindennapi ajándékait, mert te most épp egész másra voltál rápörögve, és Ő pont nem azt az egyet adta…
„Apu ökölbe szorult keze vagyok.” De Ő nem dühös. Az ő ökle nem készül. Meglepő, igaz? Kegyetlenül kitartóan képes szeretni a mi Urunk.
„Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs!”
Ez megint drasztikus egy kissé, tudom. De szerintem az a rész, ahol Jézus azt kéri tanítványaitól, hogy hagyják el otthonukat, családjukat és kövessék Őt, ránk most így vonatkozik: elengedni minden rögeszmét. Elengedni az összes időszakos „csak azt az egyet”. És amikor már szabadok vagyunk a beidegződésektől, na akkor kezdhetünk el valóban szolgálni neki. Amikor már tényleg Ő a legfontosabb és így nem árnyékolhatja be semmi sem az örömünket, mert Ő mindig ott van, minden más meg mehet a sunyiba.
Csak Ő és én. Semmi más nem fontos. Én magam sem vagyok a középpontban. Csak egyedül Ő. Ennek tudata mentesít minden mániától, becsípődéstől és persze szenvedéstől. Mert Ő állandó. Ez biztos.
Apropó, szenvedés. Üzenem az aktuális rögeszmédnek:
„- Doktor úr! Segítsen! Szenvedek!
– Maga szenved? Menjen el kedd este a metodisták templomába a here-rákosok gyűlésére. Na azok szenvednek.”
(Ui.: Az összes idézetet Tyler mondja a Harcosok klubjában. De előre szólok, ha szeretnéd megnézni a filmet, mert feltételezed, hogy mély keresztény tartalma van, én nem vállalom a felelősséget. És ha most gyorsan letöltenéd, mert még este beviszed az ifiseknek filmklubra – ne tedd! Az én szuperképességem, hogy kiszedem az Úr üzenetét a legmorbidabb alkotásból is, de attól még tudom, hogy önmagában eléggé megbotránkoztató lehet.)
Sárközi Andrea
