Ismeritek azt az érzést, amikor már a remény is meghalt? Mégis a szívünk mélyén várunk valami csodára, mert hisszük, hogy megtart minket az Úr… Ebben vagyok most. A vergődés. Az érzelmek és az ésszerű döntések összecsapása. Álmatlan éjszakák és még rosszabb nappalok. A végén tudni fogom, mi volt ezzel az Úr terve a személyes életemben – de most egyáltalán nem értem. Csak abba tudok kapaszkodni, hogy Istennél semmi nincs véletlenül.
A minap beszélgetve a szerkesztőségünk tagjaival elmeséltem nekik, hogy úgy érzem magam, mint a Magyar vándor c. film főhősei. Kicsit értetlenül bámultak, de egy mondattal megmagyaráztam a dolgot: keresek 150 ezer magyart. Ugyanis ezek elmentek. Beregszásziként most igazán döbbenetes számomra, hogy nem hallom már a hangjukat. Sem a postán, sem a boltokban, sem a bankban, sem a hivatalokban. Magányos, elhagyott időseket látok. Hátrahagyott betegeket. Szélmalomharcot vívó, megfáradt, maroknyi kis sereget. Tehetetlen szemlélője vagyok az elvándorlásnak.
TeSó, szeretném, ha tudnád, megértelek, ha elmész innen, Kárpátaljáról egy jobb életet keresve. Átérzem, mennyire ellehetetlenítették az életed. Sziszifuszi lelki teher, ha látod keseregni a gyermeked, mert talán nem tanulhat többé az anyanyelvén… ha nem telik megvenni neki az áhított játékot, akkor sem, ha a nap 25 órájában robotolsz. Elhiszem, ha Isten azt mondja neked, vedd a házad népét és menj el messzi földre.
Szeretném, ha tudnád, azt is mélyen átérzem, hogy miért maradsz itt mégis, mindennek ellenére. Miért küzdesz, és miért hiszed, hogy a harcodnak van értelme. Miért próbálod rendíthetetlenül megőrizni ezt a kis népet ebben a nagy és idegen országban, emlékezni a hagyományainkra, a kultúránkra és a történelmünkre ott, ahol el akarják pusztítani. Értem én… Elhiszem, hogy az Úr okkal helyezett ide és terve van veled.
Én magam most küzdök, hogy eldöntsem: menni vagy maradni kell.
Bárhol is vagy most ebben a nagyvilágban, tudsz-e velem együtt, egy emberként imádkozni a népünkért? Megtérésért, szemek megnyílásáért, áldásért könyörögni? Tudunk-e testvérekként egy népként a porba hullani, kiáltani Atyánkhoz kegyelemért és megtartásért? Légy kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, délvidéki vagy élj Argentínában, telepedj le Kanadában – erre neked is szükséged van… Szüntelen imádságra. Mert, ahol meghalt a remény, még mindig megmaradhat a hit.
Édesatyánk! Nemzetként és személyenként is van még miért bűnhődnünk. De hisszük, hogy az ellenséggel szemben is védő kart nyújtasz! Hisszük, hogy a balsors ellenére is víg esztendőt hozol ránk! Hisszük, hogy adhatsz jókedvet és bőséget! És hisszük, hogy a jövendőnk a Te kezeidben van a legjobb helyen. Ámen!
Nigriny-Demeter Adrienn
