Nemrég újranéztem a Sztárom a párom című filmet: az eldugott könyvesboltba egy nap belép az ünnepelt sztár, és a szürke kisemberek élete egy csapásra megváltozik… Hm, csodás holywoodi álom! Ez a világ rá van kattanva a celebekre: a közismert, sokak által irigyelt, (jobb esetben) kiemelkedő tehetségekre. És ott vannak a kisebb volumenű közszereplők is, akik nem világhírűek, csak egy szűkebb közösség van oda értük. Meg a mi személyes kis hőseink: a példaképeink, akikre felnézünk, a sztárjaink, akik nagy hatással vannak ránk. Arra sarkallnak, hogy fejlődjünk, merészebbet álmodjunk, kicsit többet tegyünk bele az életünkbe.
A dolog akkor kezd bonyolulttá válni, amikor a rajongásig csodált személy egyszer csak elérhető távolságba kerül. Akár barátok is lehetnétek, vagy munkatársak – esetleg szerelmesek. A távolság azonban beáll egy bizonyos szintre, és bárhogy vergődsz, nem jutsz közelebb. Mintha csak egy láthatatlan üvegfal húzódna közöttetek.
„Én rajongásig szeretem, ő miért nem?” „Úgy szeretnék a barátja lenni, de ő nem enged közelebb.” „Bármit megtennék érte, de ő még csak észre sem vesz.”
Miért engedi Isten ennyire közel, ha aztán elakad a történet?
Mi értelme van annak, hogy meglengeti előttünk a mézesmadzagot, ha aztán mégsem lesz belőle olyan kapcsolat, amire vágyunk?
Ha képes volt megszűnni a „fényév távolság”, az a pár méter hogy nem tud már felszívódni?
Amikor Isten megadja neked (mert előbb-utóbb megadja!), hogy te magad is sztárrá válj valaki életében, akkor érted meg, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek. Nem tudsz minden rajongódnak a barátja lenni. Ha megadod a szűkebb életterednek – a családodnak, barátaidnak, Istennek, önmagadnak – azt a figyelmet, ami jár nekik, a többieknek már nem sok marad, legfeljebb csak néhány kedves, udvarias gesztus. Ilyenkor te is rájössz: ez a szűkítés nem feltétlenül érdem vagy tehetség mentén történik. Vannak, akik szorosan összekapcsolódnak veled – és vannak, akik nem. Ennyi.
Képzeld csak el az az univerzumot, ahol mindenki, akiért egy kicsit is rajongsz, a legjobb barátoddá válik! Mihez kezdenél annyi kapcsolattal? Meg az állandó rivaldafénnyel?
„Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók.” 2Tim 2,20
Sokféle ember van az életünkben. Távoliak és közeliek. Csillogóak és hétköznapiak. Égi Atyánk néha rátekint a rajongásunkra és úgy dönt, megajándékoz minket néhány váratlan gyönyörűséggel. Neki semmibe sem kerül egy asztalhoz ültetni minket a sztárunkkal, közös munkába kapcsolni bennünket, esetleg összehozni egy kirándulás erejéig. Igen, érthető, ha ilyenkor belénk sajdul a „bárcsak több is lehetne ebből” fájdalma. Pedig ezek ünnepi pillanatok: attól különlegesek, hogy nem minden nap kapjuk meg őket.
Isten pontosan tudja, hogy éri el ez a kapcsolat a legnagyobb hatást. Ha úgy látja jónak, összeköti az életünket a sztárunkkal így vagy úgy. Többnyire azonban megmarad egyfajta távolság. Lehet, hogy az a másik tűnik hűvösnek, zárkózottnak, elérhetetlennek ilyenkor, de végső soron a Gondviselő Atya az, aki határt szab a kapcsolatainknak.
Egyszer hallottam, azóta is a fülemben cseng egy mondat: „Amit Isten nem ad meg, attól megkímél”.
Tudod, a legnagyobb áldásokat nem a különleges találkozások hozzák az életedbe, hanem azok, akikkel napi kapcsolatban vagy. Tőlük kapod azt, amit a rajongott személytől hiába vársz. Ők kíváncsiak rád, látják benned az értéket, ott vannak veled életed nagy pillanataiban. Mégis ők azok, akik sokszor érdemtelenül kiesnek a rajongásod fényköréből, mert megszokottak, bármikor elérhetőek.
Ne felejtsd el: Isten bármikor visszaveheti őket tőled.
Nagy fájdalom az, amikor nem vesznek észre a nagyok. De még rosszabb, amikor rádöbbensz, hogy ott volt a kincs a kezedben, és te elvesztegetted egy délibáb kedvéért…
Kiváltság, ha a sztárod a társaddá válik.
Áldás, ha a társadban megtalálod a sztárodat.
Olasz Tímea
