Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!”
Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk.
Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek téged. Elnyel a mély verem, elveszítlek téged.” Őrület lett úrrá a szavak láttán, sorra nyögtek a gyermekek, mindegyik fiú és mindegyik lány apja felé fordult kiabálva, mellüket verve kérdezték fájdalmas nyögéssel: „Jaj, apa, hol vagy?”
Az apa, akit egy pillanattal korábban csöppnyi lánya vont kérdőre, szemébe nézett, de ajkán nem jött ki szó. Mély hallgatás. Mély bánat a szemben. Kiderült, hogy nem is ember ő már, csak egy állat, akinek nyakát vágja a kés pengéje.
A sor egyre csak vonult, a tömeg pedig minden lépéssel közelebb volt a pusztulás felé: apa és gyermek együtt pusztult el.
És akkor megkérdezte tőlem: Emberfia, vajon kell-e ezeknek sorra meghalniuk? Lehetséges-e, hogy leszakadjanak a láncok, az apa földbe verje nehéz igáját, letépkedje súlyos bilincsét, szeretettel ölelje magához gyermekét, és fusson, fusson vele el – messze e borzalomtól? Megtörténhetik-e, hogy a sok sírás, a fájdalom, az apja után sóvárgó, zokogva ikegő gyermekek hangja, akik csak egy csöppnyi figyelemre, parányi kedvességre, szeretetre vágynak – egyszer meghallgatást nyerjenek? Talán meghallja-e a szülő a legelemibb igényét a gyermeknek, ami nem ruha, nem mobiltelefon, legkevésbé sem a biztonságos, középszerű egzisztencia záloga, hanem a szülő maga? És vajon lehullnak-e a láncok – az alkohol, a kiabálás, a feslettség, a káromkodás, a paráznaság, a figyelmetlenség, a türelmetlenség, a pénzsóvárság, a narcisztikus vágyak örökké feszülő láncai? Emberfia, lesz-e ezekből az embertömegekből valaha apa és gyermek: egy család? Vajon véget ér-e már végre a generációs átok, a nemzedékről nemzedékre átöröklődő kín és gyötrelem? Lesz-e ezekből a nyomorult férfiakból, ezekből a vaktában a gödör felé rohanó hordákból Krisztus kőszikláján álló, a Mennyei előtt térdelő, családját vezető Édesapa?
Én így feleltem: Ó, Uram, Uram! TE tudod!
Nagy kockázatot vállalt az Úristen akkor, amikor Krisztus által azt kérte, hogy szólítsuk meg így: „Mi Atyánk.” Az emberi lélek vizsgálói ugyanis egyöntetűen hangsúlyozzák azt, hogy a földi apáink arcán át alakítunk ki képet a mennyeiről. Nos, ha ez így van – akkor bizony sokan nagy deficittel indulunk a hit útján. Igen, én is így voltam ezzel. Egy passzív, ülő, szótlan, be nem avatkozó Istent kezdtem el szolgálni. De nem hagyta, hogy így maradjon a kapcsolat. Mert jött – ha akartam, ha nem – és bemutatkozott. Megmutatta magát, s azóta is egyre többet és többet enged látni magából. Elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy a férfi, akit azért adott életembe, hogy Őt képviselje, rajta át sugározzék az Igazi Atya képe – kudarcot vallott. De itt van Ő most nekem, és ez mindennél jobb. Lassan, gyermeki bizalmatlansággal és kétkedéssel, de elkezdtem Őt úgy hívni, amint kérte: Atyám. Eddig még nem csalódtam benne.
Az örömöm mégiscsak bánattal vegyült öröm. Mert ettől függetlenül a verem még ott van. A leláncolt állatférfiak még mindig magukhoz ragadják gyermekeiket, s együtt rohannak veszedelembe. A kiáltások: „Jaj, apa, hol vagy?”, „Halld meg a szavamat, halld meg, hogy sírok, érted én apukám!” még mindig elevenen hangzanak fel kisfiúk és kislányok ajkairól ezerszám – tudod jól, körülötted is, te is hallod őket. Legszívesebben leszaggatnám a láncokat, elhajítanám jó messzire, kiragadnám a csöppségeket a szorító kezekből. De nem tehetem. Sírok velük. Szánalommal nézek a csordára: tudom, ők is csak áldozatok. Csendesen, térden állva, bízva, elmormolom a válaszom újra meg újra: Ó, Uram, Uram! Te tudod!
Homoki Gyula
