„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdeai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia… De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával… De meghaltak ők is mind a ketten, Mahlón és Kiljón is, úgyhogy az asszony ottmaradt két fia és férje nélkül.” (Ruth 1,1-5)
Mintha George R.R. Martin írta volna a történetet: halál halál hátán. A veszteségek és a körülmények borzalmasak: pusztító éhínség, ennek következtében a menekülés az éhhalál elől, futás a kenyér után. De csakhamar kiderül: a halál elől menekülő család, mégis a halál markaiban köt ki. Nem is csodálkozhatunk az özvegyen maradt Naomi keserűségén: egész személyiségét, önmeghatározását áthatják a történtek, még nevet is cserél – Márának hívatja magát, ami annyit tesz: keserűség.
Engem ezek a bevezető versek azért ragadtak meg, mert bámulatosan homályban hagyják a történések okait. Éhínség. De minek a következtében? Miért? Talán sáskák jöttek és letaroltak mindent? Vagy ellenség jött és elvitte a gabonát? Vagy szárazság pusztított az országban és nem volt mit vetni és nem volt mit aratni? Elimelek, az édesapa halála. Miért? Mert nem bízott Istenben, hogy képes megmenteni őket Betlehemben, képes kenyeret adni még az éhínség ellenére is? És ott van a két szerencsétlen fiú, akik anyjuk utolsó támaszai lehettek volna. Rájuk miért sújtott le a végzetes kéz? Azért, mert nem ismerték fel az apa halálában az intő jelet Isten részéről, és nem tértek vissza Izráelbe? Vagy azért, mert idegen lányokat vettek feleségül, annak ellenére, hogy ezt Isten megtiltotta a törvényében?
Kérdőjelek. Okok nélkül maradunk. Magyarázat nincs. Csak a puszta tények. „Ez van.” Marad a keserűség, a fájdalom és Naomi kijelentései: „Elért engem az Úr keze”, „Megkeserített engem a Mindenható”, „Megalázott engem az Úr, és bajba döntött a Mindenható”.
Valahogy így vagyunk mi magunk is a saját nyomorúságainkkal. Egy betegséggel, ami hirtelenül támad meg minket. Egy orvosi lelettel, ami váratlanul tárja elénk a vizsgálat eredményét: „rosszindulatú”. De éppen ilyen előre nem látható módon szokott jönni a halál is – akkor látogat, amikor senki sem gondolna rá, és búcsúzás nélkül ragadja el azt, aki mindennél fontosabb volt számunkra. És ugyanígy keressük az okokat: Miért? Mert rossz voltam? Mert nem szeret az Isten? Mert büntet?
De magyarázatot nem kapunk. Ok az nincs. Kilátástalanság, keserűség, meg reménytelenség – na az van, bőséggel. De mi meg akarjuk érteni a dolgokat, összefüggéseiben látni mindent, átlátni az ok-okozati párokat. Csakhogy ez nem adatik. Mit lehet ilyenkor tenni?
Szerintem semmit. Semmi olyat, ami józan ésszel felfogható lenne. Persze előszedhetjük a kliséket, a hamis, sokszor igékbe burkolt, de abban a pillanatban semmit nem jelentő buzdításokat: „Jobb lesz!”, „Minden rendben lesz!” stb. Sokat nem érünk vele. Jobb ilyenkor semmit nem hallani, és semmit nem mondani.
Egy dolog marad: a bizalom. Az a szemernyi, aprócska, törékeny, körömpiszoknyi bizalomcsíra Isten felé. A remény, hogy ennek az egésznek van értelme. Hogy ez egy apró puzzle-darabka, amely valahogyan illeszkedik a nagy képbe, egy szál, amelyet belefon az Úristen életünk szőttesébe.
Vissza Naomihoz. Nem hiszem, hogy három halállal a háta mögött, korgó gyomorral valaha is eszébe jutott, hogy ő hamarosan (három fejezettel odébb) boldog nagymamaként fogja ölében dajkálni kis unokáját, miközben az egykor még sorsán sajnálkozó szomszédasszonyok „Áldott az Úr!” szimfóniáját hallgatja. Íme, a kép összeállt. S végeredményként a kis unoka Dávid király nagyapja és Krisztus egyik felmenője lesz.
Tükör által homályosan – mondja Pál (1Kor 13,12). Így látjuk mi a dolgainkat: könnyűeket és borzasztóan nehezeket egyaránt. Olykor kicsit kivehetőbb az egész jelenet, máskor rettenetesen homályos minden. Okok és magyarázatok nélkül kell megélnünk a nyomorúságaink javát. Egyszerűen nem látjuk. De, Tesó, ne arra nézz, amit látsz! Mert a szemed, a látásod eszméletlenül korlátolt. Én sokszor még a tőlem 10 méterre levő ember arcát sem ismerem fel, nemhogy életem legnagyobb szenvedéseinek értelmét. Ne mondd, hogy értelmetlen! Ne keresd az okokat! Inkább bízz azzal a cseppnyi, törékeny, ’úgy-érzed-semmire-se-elég’ hiteddel Istenben, és abban, hogy neki célja van mindezzel.
Talán három fejezet múlva számodra is minden tisztább lesz…
Homoki Gyula
