Ha jobban megnézed…

Valamiért bennünk él a vágy, hogy tökéletes társat szeretnénk magunknak, de legalábbis elvárásainknak megfelelőt. Ez a kapcsolatok többségénél a kezdetekben még működik is a bennünk lévő nagy adag hormonális érzelmi töltet miatt, amit szerelemnek hívunk, és ami ‒ megtapasztalásom szerint ‒ csodálatos, ha az Isten által nekünk szánt valaki iránt érezzük azt.

Viszont sokan azok közül, akik már jó pár évet éltek egymás mellett azt mondják, hogy ez idővel megváltozik, mert megismered a másik valódi énjét, elmúlik a rózsaszín köd és meglátod a párod idegesítő tulajdonságait, helytelen szokásait. S aztán csak az marad, hogy panaszkodsz rá, elviselsz neki dolgokat, de alapvetően már nem tekintesz rá olyan különleges, értékes, szerelmet gerjesztő emberként, mint a kezdetekben. Mi több: vannak, akik egyenesen megvetik, megutálják azt az embert, akiben valaha a másik felüket látták…

Lehetne rengeteg tényszerű okot felhozni, hogy miért van ez így, mi az oka, hogy két ember eljut erre a kilátástalan mélypontra. Megmagyarázhatjuk, hogy manapság miért egyre több a válás, miért van az, hogy valaki a negyedik házasságában sem érzi úgy, hogy boldog a párja mellett, miért választják sokan azt, hogy inkább össze sem házasodnak, hiszen „nem a papír lesz az, ami összetart bennünket”. Vagy miért vannak olyan sokan, akik csak annyira gondolják komolyan a „míg a halál el nem választ” fogadalmat, amíg a „jó” rész tart, de a „rosszban” már elfogy a szeretetük.

Azt hiszem, mi emberek időről időre szem elől tévesztjük azt a Valakit, Aki a legjobban ismer bennünket, önmagunknál sokkal mélyebben; terve van a létezésünkkel, tudja mi és ki a legjobb a számunkra. S Akit, ha tisztelnénk csupán annyira, hogy megkérdezzük a véleményét és odafigyelnénk a válaszára, kétségtelenül jobb minőségű lehetne az életünk, a kapcsolataink és más jelentőséggel bírna az az életre szóló „Igen!” is, aminek nem attól van súlya, hogy papíron fel lett jegyezve, hanem attól, hogy Isten színe előtt mondtuk ki.

Ha számítana Isten a szerelemben, akkor talán értelmet nyerne a várakozás az egyetlenünkre, és nem osztogatnánk szét önmagunkat, nem adnánk oda a tisztaságunkat arra méltatlannak. Ha számítana Isten a házasságban, talán képesek lennénk alázatosabb szívvel szeretni, mert értenénk, hogy Isten volt az, aki már a kezdetektől szeretett minket a tökéletlenségünk ellenére is, és ha bennünk hiányosságot lát, az Ő Fiának tisztaságára tekint. Ezért meggyőződésem, hogy ha számít nekünk Isten szeretete, akkor nekünk is így kellene tennünk, amikor azon kapjuk magunkat, hogy túl sok hibát vélünk felfedezni a társunkban.

Persze ez így önmagában kissé elvontnak tűnhet, de John C. Maxwell meglátása talán segít, hogy megértsük az egymáshoz való helyes, szeretetteljes viszonyulás lényegét. Az ő tanácsa ez: „A legjobb pillanataik alapján értékeld az embereket.”  Szerinte így érdemes tekintenünk egymásra, mert ő is meggyőződésből vallja, hogy Isten senkit sem teremt tévedésből. S ha hisszük, hogy az Alkotónk mindenkit kincsnek lát, beleértve minket is, akkor meg kell hogy lássuk ezt a kincset a mellénk rendelt társunkban is. Ez nem érzelem, hanem sokkal inkább döntés és elhatározás kérdése. Azzal, hogy más irányba fordítod a tekinteted, hogy a jó dolgokra fókuszálsz, pozitív érzelmeket válthatsz ki mindkettőtökből.

Aki odaszánja magát a szeretetre, az meglátja a másik emberben a szeretnivalót, képes észrevenni a legjobb pillanatait, mindazt a szépet, amellyel Isten ruházta fel lényét, mikor megalkotta. Ahogyan Lauren Oliver mondja: „Olyan sok minden lesz szép, ha jobban megnézed!” Persze az életben sok minden történhet, amitől ez a szépség elhalványul a szemünkben, de ahogyan az alábbi videó is hangsúlyozza: ne a 20 százalék hiányosságot lásd, hanem vedd észre, figyelj oda rá, és szeresd azt a 80 százalék jót, amiért naponta hálás lehetsz!

Dolenai-Balogh Beáta