Hosszú és nehéz utat kell megtenned. Minden lépésre muszáj figyelni, mert bárhol lehet egy tövis, egy göröngy vagy hirtelen gödör, ami újabb fennakadást okoz az utazásodban. Ahogy már számtalan alkalommal megtörtént, például, amikor annyira szeretted volna átugrani azt a mély kátyút, de elvétetted és belecsúsztál – és persze rendesen beázott a cipőd. Vagy, amikor minden idegszáladdal figyeltél, hogy ne ragadjon a nadrágod szárába a bogáncs, viszont egy kósza, elkalandozó gondolatod miatt máris hozzád tapadtak a nyavalyások. És arra emlékszel-e, amikor a melletted sétafikálóval annyira elcseverésztetek, hogy nem láttad az előtted kiálló követ az úton? Máris hasra estél, sajgott a tenyered, vérzett a térded, és neked valamiért déjà vu érzésed volt. Ne szégyelld bevallani, elárulom mindegyik felsorolt példa megesett már velem is…
Bizony ez nem sztráda, nem tökéletesen kikövezett sugárút, és nem is frissen aszfaltozott sétány. Talán inkább olyan, mint egy tipikus kárpátaljai utca. Minden lépésedre töretlenül figyelni kell – ahogy az igaz ember útján is, kedvesem.
Mert az igaz ember útja az az út, amelyiken az irigység, pletykálkodás és hanyagság göröngyeivel találkozhatsz. Egy picit nem figyelsz, és máris kudarcot vallottál… Az az az út, ahol az ítélkezés és a gőg bogáncsa beléd ragadhat, és meg is szúrhat egy kicsit, miközben ki akarod szedni a ruháidból. Valamint ezen az úton vannak a paráznaságnak vagy haragnak nevezett hirtelen gödrök is, amelyek legalján rádöbbensz: valahol ismét elrontottad. Kétségbeesve kérdezed magadtól, hogy eltévedtél volna, ez már nem az az út, amin anno elindultál?
…
Lelki gödröm mélyén, a siránkozás pocsolyájában kiábrándult szájízzel ücsörögtem. Kicsit bele is törődtem, hogy sajnos ez immáron nem az igaz ember útja. Vártam a felemelő égi karra, ami majd megint bekoszolódik miattam, és én bűnbánóan rápislogok, aztán keresem az utat újra… Valaki ekkor elment az otthonos kis gödröm mellett és elejtett egy igét. Ismertem, de eddig másképp gondoltam rá, nem figyeltem egy szóra.
„Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel, de a bűnösök elbuknak a bajban.” Péld 24,16
Mindeddig mintha a fülem másképp engedte volna át ezt a mondatot. Valahogy azt hittem, hogy az ige így szól: „Mert az igaz nem esik el egyszer sem”, vagy „Csak az az igaz esik el, aki már nem igaz”, esetleg „Hétszer elesik az igaz, a bűnös meg nyolcszor”. Nos, íme az Ige ezt mondja: hétszer is elesik az igaz. Az út még mindig jó, a kísértés pedig sok, én meg egy kicsikét gyönge vagyok. S bár lehet hatszor már elestem eddig, és nincs kizárva, hogy lesz következő is. De bízhatok abban, hogy Isten jön és kihúz?
És csak ülök és kezdek szórakozottan mosolyogni azon, hogy eddig mennyire átértelmeztem ezt az igét.
„Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel” – mondja a prédikátor. Sokan mondják a mai generációra, hogy elkényelmesedett. Talán a lelki életre is igaz ez a megállapítás. Kiszolgálva, elnyújtózva, a Megmentőre várva ülünk a kicsi mélységünkben, amiben a depresszió szakadékát látjuk, és a hattyú halálát játszva rebegtetjük szempillánkat a kék ég felé, hogy jöjjön A kéz. Tétlenül várjuk, talán haragszunk is, ha késik.
Kezd összeállni a kép… Teljesen természetes, ha elesek – tanulnom kell még ezt a mendegélést. És már azt is tudom, hogy nekem (!) kell megerőltetni magam, megfeszíteni az izmaimat és megpróbálni kimászni a gödörből. Összeszorítani a fogam és kapaszkodni, ahol lehet. Aztán ahogy az idő telik, minél több göröngyöt és bozótot kiismerek, s akkor úgy hiszem: egyre kevesebbszer vallok majd kudarcot.
Baranyi Eszter
