 |
Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. 1Móz 1,1-4 Milliószor olvastad már a teremtéstörténetet, mi újat mondhat még? Olyan elcsépeltnek tűnhetnek a sorok, de most arra kérlek, úgy olvasd, mintha te is ott lennél Istennel minden egyes lépésnél. Milyen lehet szemtanúja lenni annak, hogy a semmiből az Úr megteremti a világmindenséget? |
 |
Miközben kiírod az igeszakaszt, kérlek, csendesedj el – adj időt magadnak, és kérd Istent, hogy ajándékozzon meg valódi válaszokkal.
|
 |
|
 |
A puszta számomra sokszor félelmetes hely. Kietlen és üres. Nem látok harmóniát, csak az összevisszaságot. Süvítő szelet, homokot és kibírhatatlan meleget. Nem találom a helyem ebben a kuszaságban. De az, ahogyan Isten lépésről lépésre teremti meg a Földet, nekem egy karmestert juttat eszembe, aki megalkotja a tökéletes szimfóniát. Ahol minden a legapróbb részletekig kapcsolódik egymáshoz. Összefügg. Sőt: értelmetlen, ha csak egy részlet is hiányzik az egészből. El kell gondolkodnom, hogy Isten miért hívott el a pusztába. Vajon mit akarhat tőlem? Van szava hozzám? Miért tűnik most minden olyan kietlennek? Talán a pusztában végre lesz időm arra, hogy elválasszam magam a világ zajától, és Rá figyeljek igazán. Tudom, hogy nem fog minden egyik pillanatról a másikra helyreállni, de ahogyan Isten gyönyörködött az Ő keze munkájában, úgy gyönyörködik bennem is. Készít. Formál. Alakít. Ő az én lelkem Karmestere. „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” (Fil. 1,6) |
