Böjti ige-percek 36.

Jézus panaszt mond, Lukács szerint egyenesen sír (Lk 19,41) Jeruzsálem felett. A város, amely a béke ígéretét hordozta magában, a békétlenség és erőszak helye lett, mindent befogadott, csak Istent nem. Ezért mondja ki Jézus elhagyottá (pusztává) lesz a ti házatok. Nem azért, mert Isten meggondolta volna magát és már nem szereti a választott népet, hanem pontosan azért, mert kitartó szeretete ellenére a nép nem akar hozzátartozni: „… ti nem akartátok …”

Virágvasárnap van és Jézus bevonul Jeruzsálembe. A nép sokmindent akar, vár és remél, ennek jelét is adja, amikor kitörő örömmel fogadja Jézust. Az ünneplő sokaságban pedig Jézus egyedül marad, meg nem értett Messiásként. Tudja, hogy ez az ünneplő nép a vesztébe rohan, mert kapaszkodik mindenbe, csak az Emberfiát utasítja el, Akire pedig igazán szüksége lenne. És pont ezért a nép, aki jólétet és örömöt, győzelmet és függetlenséget vár a szamárháton bevonuló Jézustól, hamis elvárásaival a saját pusztulását pecsételi meg.

Vigyázzunk a virágvasárnapi pillanatokkal, amikor meglátogat bennünket Isten. Talán egy igehirdetés, egy igeszakasz, egy ének, egy istentisztelet által. Esetleg egy tragédia által. Vigyázzunk, mert a meglátogatás ideje véges és ha nem használjuk ki, akkor pusztává, elhagyatottá válhat a mi életünk is.

Jeruzsálemben van egy kápolna, aminek a neve Dominus Flevit (Az Úr sírt). Padlóján található a fenti mozaik, amely emlékeztet Jézus panaszára: „… hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk a szárnya alá gyűjti a csibéit …” Téged hányszor akart összeszedni darabonként az Úr? Hányszor akarta megeleveníteni elfáradt, elszáradt életed, hited?

Virágvasárnap legyen közös sóhajunk: „Tudom, Uram, hogy akartad, de én nem akartam. Kérlek, fogj hozzá még egyszer”.