“A sikernek ára van, nem titka
Bohócnak nem jár aranykalitka…” (Hobo)
A La la land (Kaliforniai álom) a tavalyi év egyik legnagyobb Oscar-várományosa, és sokaknak talán épp onnan ismeretes, hogy minden idők legnagyobb bakijaként véletlenül nekik ítélték a díjat, majd pár perc múlva kiderült, hogy tévedés történt.
A történet röviden spoiler nélkül (mert a vége gyerekek, hát meg kell nézni!): adott egy fiatal férfi, Sebastian, aki őszintén szerelmes a jazzbe, és szinte minden mást félretéve tervezgeti álmát: egy igazi, régi időket idéző jazzbár alapítását. Sajnálatos módon nincs könnyű dolga, a műfaj haldoklik. Adott egy fiatal nő, Mia, aki színésznő szeretne lenni, de nem ám a megszokott mindenki színésznő akar lenni módon. Gyerekkora szépséges álmát cipeli, s majd igazi színművésznőként (érezd a különbséget!) szeretne tündökölni a vásznon. Egymásba szeretnek, jönnek a bonyodalmak, és nem mondom meg, hogy happy end-e, avagy sem, és azt sem, hogy hogyan tették eredeti módon különlegessé a végkifejletet.
A filmről folyamatosan minden fórumon mindenki vitázik. Ezért előre leszögezném, hogy a La la land szerintem sem szól mindenkinek. Azoknak szól, akik értik, milyen, amikor egy álom felülírja a kényelmes, elégedetten eltöltött életet. Azoknak, akik érzik a különbséget a színésznőség és színművésznőség között. Azoknak, akiknek tényleg belesajdul a szíve Seb monológjába arról, hogy a jazz haldoklik, és az emberek hagyják meghalni azt a művészi csodát, ami harc és kompromisszum, és minden pillanatban újrakomponálódik. Azoknak, akik érzik, hogy ez a film most visszahozott valamit abból a régmúltból, mikor a ma már klisének számító klasszikusok akkora érzelemmel születtek, hogy nem véletlenül váltak klasszikussá. Szóval örök régimódi álmodozók, nekünk!
Elmondom, hogy filmként szerintem miért jó:
- gyönyörűen megkomponált képi világ. Minden egyes képkocka tudatosan megtervezve ragyog épp azokban a színekben, mutatja épp azt, épp olyan szimmetrikusan. Áh, mikor ilyen kidolgozottan szép valami, beleremeg a térdem.
- a duettjüket nem tudod majd kiverni a fejedből. Jah, egyébként musical, szóval én az első jelenet után komolyan féltem, de ez is plusz pont, hogy szerintem megtalálták az aranyközéputat, mikor még nem idegesítően sok az éneklés.
- mert egy nyilvánvalóan közhelyes, lerágott csont témához nyúltak, és sikerült csordultig megtölteniük tartalommal, kihozni a történetek valódiságát, mélységét.
- Emma Stone és Ryan Gosling. No comment.
- Mert nagyon odafigyeltek ám az apró részletekre. Kosztümök, mondatok, ó és az a mosoly a végén, ami mindent összefoglal – ha eléggé figyelsz.
Elmondom, szerintem miért tartalmas, nekem mit adott, s döntsd el, hogy neked megér-e egy estét.
- Visszatérve a fenti idézetre, engem rádöbbentett, hogy valóban vannak, akik egész életüket odateszik valamiért, és nem állnak meg félúton, mert ott épp kényelmesebb lenne. Hogy a siker épp arról szól, hogy hajtasz, és lehet, hogy közben százezerszer hasra esel és feladod, de újrakezded és mész tovább. Egy történet arról, hogy tényleg az nyer, akik végigizzadta az utat. A kudarcokat nem lehet megspórolni, csak megszenvedni. Persze ez sem arról szól, hogy kapálózz ész nélkül és hátha összejön. Nem is tudom, talán ez megint olyasvalami, amit az ember egyszerűen érez. Ilyen ez.
- Hogy a dolgok sokszor épp tőled ragyognak. “Az emberek mindig szeretni fogják azt, amit mások igazi szenvedéllyel csinálnak.” Hogy semmi sem úgy működik, hogy kiválasztod a legmenőbb foglalkozást, csinálod, küzdesz érte, és akkor GÓL! Nem, nem is kiválasztod, hanem csak felfedezed magadban azt a valamit, ami iránt belülről égsz, lángra kapsz, és akkor azt tudod olyan lelkesedéssel képviselni, amivel egyszerűen magaddal ragadsz másokat is. Ezért ismersz te is olyan péket, meg baristát, meg tanárnőt, meg szerelőt, meg akármit, amiben gyönyörködni kell, mert kilométerről érzed a szenvedélyt, amit belead szakmája legkisebb munkafolyamatába is.
- Hogy szerelem és párkapcsolat korántsem ugyanaz, és nem is feltétlenül jár egymással a kettő. Valljuk be, egyre ritkábban van közös halmaz belőlük. Hogy az a bizonyos örökké szeretni foglak dolog létezik, csak nem feltétlenül szenvedélyes szerelmes cukimuki kapcsolatban, vagy együtt öregszünk meg házasságban, hanem valamilyen formában, amit te bele sem kalkulálsz. Pedig létezik. Én hiszem.
- Hogy a valódi dolgokért érdemes. Minden csak azokért. Amik belülről jönnek, nehezen, vért izzadósan, de léteznek. Ezt meg el kell hinni. Hogy az Isten ezekre az igazi dolgokra teremtett minket is. Amikben ott az ész, meg az érzelem, a belső intuíció és egész lényedet igénybe veszi, hogy átélhesd a létezés csodáját. Csak hajlamosak vagyunk túl korán elhinni, hogy ezek nem léteznek, és be kell érni a felszínnel. Szerintem Ő a félig megélt életnél mindenkinek többet tervezett…
Szóval egy film azokról az apróságokról, amik amúgy nem vesztek még el a történelemben, amik nem csupán filmekben léteznek, és talán hasonlóan drámai vagy egyenesen giccses formában jelen vannak a mi életünkben is – csak persze könnyebb homokba dugni a fejünket… Hát ne tegyük! Engem ráébresztett, hogy lehet így: tiszta szívvel, őszintén, mindent odaadva, vállalva a sebezhetőséget, a kudarcok fájdalmait. Az Úr hátha hozzáadja a maga részét. Másként úgyse lenne érdemes.
Nem egészen előzetes (mert magyar nyelvű jó ajánlót nem találtam), mint inkább kedvcsináló:
Sárközi Andrea
