Rachel Joy Scott neve sokaknak lehet ismerős, akik még a múlt században születtek. 1999-ben az USA-ban történt gimnáziumi lövöldözés híre megrendítette a világot, és úgy sejtem, velem együtt sokan fel tudják idézni az akkori híreket. Egy kontinens és egy óceán választott el attól az iskolától, de akkoriban én is gimnazista voltam, tele kérdésekkel és útkereséssel… Épp úgy, mint Rachel Joy Scott, aki 11 diáktársával és egy tanárával együtt áldozatul esett a lövöldözésnek. A közel 20 éve történt tragédiáról Rachel naplói nyomán könyv (Beth Nimmo és Darell Scott: Rachel könnyei), majd egy 2016-ban bemutatott film is készült Nem szégyellem címmel.
Nehéz szavakat találni a film után. Jó persze, az igaz történetek alapján készült filmek még hatásosabbak is, főképp, hogy eleve ismertem a végét… De Rachel története mégis annyira inspiráló volt számomra, talán azért, mert nagyon könnyű azonosulni vele. Fiatal hívő keresztyénként megtalálni a helyünk az iskolában, családban, megtalálni azokat a barátokat, akikre valóban számíthatunk, valahogy túlélni, ha kihasználtak, lenéznek, megbántottak minket – ezek nagy kihívások, amikkel így vagy úgy, de valahol mindannyian küzdünk/küzdöttünk. Kicsit szomorú is vagyok, hogy ezt a filmet nem 20 évvel ezelőtt láthattam. Talán könnyebb lett volna, ha tudom, más is harcol azzal, amivel én. Ma már tudom, hogy a 15-18 évesen megélt hullámvölgyeimmel Istennek terve volt. De épp ott, a hullámvölgy legalján azért nem ennyire könnyű erről beszélni, vagy tenni bármit is, hogy kikerüljünk onnan…
A Rachel Joy Scott életéről készült film leginkább a főhősre fókuszál, de nem szabad elfelejtenünk, hogy rajta kívül 12 másik áldozata is volt ennek a tragédiának, és sajnos nem ez volt az egyetlen iskolai lövöldözés az elmúlt két évtizedben. Ám nem a halál és a gyász az, amiről ez a film szól. Élhetünk teljes életet nagyon rövid idő alatt, és eltelhet 80 évünk értelmetlenül is. Ez a film arról szól, hogyan érdemes teljes életet élni, és mi az, amiért igazán érdemes küzdeni. TeSó, Te hol vagy épp? Hullámvölgy alján, betemetve a gondok alá? A közepén úgy mindennek? Esetleg a világ(od) tetején? Hol vagy te, és hol van az Isten ebben a rendszerben? Talán:
- Válnak a szüleid…
- Szeretnél szerelmes lenni…
- Már szerelmes vagy….
- Segítenél másokon, de a kellő időben elhagy az erőd…
- Néha elmennél bulizni…
- Ifire is elmennél, mert jól érzed magad ott is…
- Szeretnél alkotni, nyomot hagyni a világban…
- Nem bírod nézni, ahogyan a nagyobbak a kisebbeket bántják…
- Nem tudod, ki vagy…
- Eszedbe jutott már az öngyilkosság…
- Nem érted, miért szöknek könnyek a szemedbe folyton…
- Nem érted, miért szeretnek, vagy épp nem szeretnek mások…
- Nem találod a helyed…
- Bosszút akarsz állni a világon, amiért bántottak…
- El tudsz fogadni másokat a „hibáikkal” együtt…
… és még sorolhatnánk hosszú-hosszú ideig. Ha ezek közül akár csak egyet is éreztél, átéltél már, vagy csak simán össze vagy zavarodva saját magaddal kapcsolatban, akkor tudnod kell, hogy nem te vagy az egyetlen, aki hasonlóképp érez. Érdemes lenne megnézned a Nem szégyellem c. filmet. Épp neked, talán épp rólad szól.
Nigriny-Demeter Adrienn
