„Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát.”
(Gergely Ágnes: Fohász lámpaoltás előtt)
Azt hallottam egyszer egy előadáson, hogy gyerekként olyanok vagyunk, mint egy fehér papírlap. Aztán az évek „használatba vesznek”. A papírra írás, irkafirka kerül, szamárfüles lesz a széle, sárba ejtik, gombócba gyűrik, néha darabokra tépik.
Még fehér papírlap koromban szép elképzeléseim voltak arról, mire lehetne használni engem. Milyen verset vinnék szívesen a hátamon, milyen rajznak lennék a vászna. A gombócba gyűrés nem szerepelt a jövőm vázlatában, de nem a papír dönti el, mi történik vele. Minden energiám arra fordítottam egy-egy új veszteség után, hogy a régi állapotába állítsam vissza a lelkem. Hogy feldolgozzam a tragédiát, és minden ugyanolyan legyen, mint azelőtt.
Fájdalmas volt ráébrednem, hogy törekvésem több életveszélyes sebből vérzik, s ezért már születésekor kudarcra van ítélve. Először is, önmagam nem vagyok képes arra, hogy romjaiból összekaparjam a lelkem, sőt, más emberek sem képesek rá helyettem. Mert, bár durván hangzik így kimondva, legyen az illető akármennyire szerető barát, rokon, vagy fizetett terapeuta, nem zúdíthatom rá lelkem minden könnyben tocsogó panaszát. Egy: mert neki is vannak saját problémái, kettő: mert senki sem képes a végtelen siránkozás elviselésére, három: mert a legőszintébb segítő szándék mellett sem tudja helyettem feldolgozni a nehézségeket.
A másik súlyos tévedésem felismerése pont annyira volt fájó, mint amennyire nyilvánvaló. Ha egy papírt jól telefirkálunk, összegyűrünk, zsíroskenyeret csomagolunk bele, illetve macskaalomnak használjuk, alávethetjük mindenféle csodaeljárásnak, soha nem tudjuk eredeti állapotába vissszaállítani. Nem lesz többet tiszta, fehér, ránctalan és folttalan.
A hasonlat annyiban sántít, hogy a papír nem tehet arról, amit vele tesznek. Az ember viszont nem csak a körülmények, más hibája vagy gonoszsága miatt szenvedhet. Hozunk rossz döntéseket, lépünk önszántunkból rossz irányba, s nem vagyunk képesek rá, hogy mindig belássuk a saját hibánkból eredő nyomorúságunk. Arra még kevésbé, hogy ezeket meg nem történtté varázsoljuk, jóvátegyük. Nemcsak az idő, önmagunk felett sincs hatalmunk: nem tudunk többé visszatérni előző állapotunkba.
Nem tudok olyan lenni, mint azelőtt voltam. Nem elég az értelmem ahhoz, hogy felfogjam, eleve így rendelte-e Isten, hogy ezeket a hibákat elkövessem, vagy én tértem le rossz döntéseim miatt az általa elképzelt ideális útról. Amikor azon voltam, hogy a gyűrődéseim kivasaljam, mindenáron olyan akartam lenni, mint korábban. Hibátlan, töretlen, csorbák nélküli. A csorba edény megsebezheti azt, aki hozzá nyúl – a sebzett lelkű ember is.
Kaptam egy szép kancsót, fehér mázas volt, egyszerű, mezei virágos mintával. Csakhogy a hazafelé úton leszakadt a papírtáska füle és a macskaköves útburkolat nincs túl jó viszonyban a cserépedényekkel. Sokáig bíbelődtem a részek összeillesztésével, a ragasztással, s bár a kancsó látszólag egyben volt, szépen mutatott a szekrény tetején, épp rendeltetését nem tudta betölteni. Nem sikerült tökéletesen befednem a repedéseket, s az egyik apró darabkáját sem találtam meg. Aztán a húsvéti nagytakarításkor megvágta a kezem, s mérgesen hajítottam a kukába.
Sokszorosan megértem arra, hogy a kukába hajítsanak. Valószínűleg kellemesebb társaság lehettem még anno, a csalódásaim előtt. Gyermeki hitű, felhőtlen tekintetű. A törött lelkű ember és edény nem sok mindenre jó, szépséghibás. Egyébként is egyszerűbb új edényt venni. Japánban másképp gondolkodnak erről, külön szavuk is van rá: tkintsugi/kintsukuroi. Azt jelenti, hogy „arannyal javítani”. A törött cserépedényeket arany- vagy ezüstporral kevert lakkszerű anyaggal tapasztják össze a repedések mentén. A törött edény így még értékesebb, mint a tökéletes, repedések nélküli.
Szerencsém van valószínűleg, amolyan mennyei értelemben vett szerencsém: Isten „japánul” gondolkodik az összegyűrt papírlapokról és a törött edényekről. Neki van hatalma arra, hogy a repedéseket összetapassza a lelkeken.
Egyedül nem vagyok képes arra, hogy olyan legyek, mint régen. A csalódások, rossz tapasztalatok és tragédiák előtti önmagam végleg elveszett. Lehet, hogy nemcsak belülről, de kívülről sem leszek soha többé ugyanolyan, mint a nehézségek előtt voltam.
A japán mesterek bölcsessége arra tanított, hogy a magunkon, magunkban hordott harci sebeinktől értékesebbek vagyunk, és nem kevesebbek. Istennek van hatalma úgy megjavítani, hogy több legyek, mint azelőtt voltam. Sőt, valójában ettől leszek csak igazán értékes. Attól, hogy meghagyja rajtam hibáimat, és javító kezének nyomát.
Kiss Julianna
