Krisztus nélküli keresztyénség

Bizony sok mindent lát és hall az ember, ha vándorlásra adja a fejét. Olyan emberek sodródnak útjába, olyan gondolatokkal találja magát szembe, amilyenekkel valószínűleg soha nem találkozott volna, ha nem lépi át szűk pátriája határait. Immáron negyedik hete kortyolgatom a kortárs amerikai teológia poharát, és a legnevesebb egyetemek professzorainak előadásait van szerencsém (?) hallgatni hitről, keresztyénségről, vallásról, politikáról. Azt hinné az ember, hogy bombabiztos a siker: felvértezett elmével és lélekkel térhetek haza. Hát nem egészen…

Inkább szomorúan távozok. Szomorúan, mert ősz hajú lelkészeket látok és hallgatok naphosszat, akik féligazságokkal vagy egyenesen hazugságokkal áltatják a közönséget. Sírok, mert arra a kérdésre, hogy „Mi jön a halál után?”, a tiszteletes úr könyökből rávágja szilárd meggyőződését: „Nem tudjuk. Senki sem tudja.” Szomorú vagyok, mert az Isten szeretetének neonfényes reklámplakátjai villognak minden utcasarkon, minden száj egyszerre kántálja a „God is love” szólamokat, de hamar kitűnik, hogy ez csak máz, felmentő ítélet egy könnyelmű és felelőtlen életre. Sírok, mert itt mindenkinek igaza van, mindenkit elfogadnak, minden vélemény, nézet, gondolat, ideológia egyaránt érvényes, és semmilyen tekintélyt nem ismernek el, amely megcáfolná ezt a tényt. Az egyetlen bűn pedig, amelyet elkövethet valaki, hogy nem ért egyet ezzel a tétellel. Sírok, mert a házakon és templomokon lobogó szivárványos zászlók tömkelege egész egyszerűen vakká tette az embereket és az egyházakat arra, hogy lássák, keressék, kutassák, mi az Isten akarata, mi az, ami jó és neki tetsző. Sírok, mert a Szentírás nem mérvadó már, nem zsinórmérték, nem Isten Igéje, hanem csak egy a rengeteg szent szöveg közül, amelynek írói nem voltak különbek holmi egyszerű népi költőknél. Sírok, mert bárki lehet szabadon tagja az újjáéledő hellén pogány mozgalomnak, bárki kialakíthatja saját maga vallásosságát (el egészen odáig, hogy összefabrikálja a maga paszta-vallását). Bárki lehet ateista vagy agnosztikus anélkül, hogy bárki is figyelmeztetné arra, hogy bizony nagyon rossz vonatra szállt fel. Sírok, mert azt hirdetik a szószékről, hogy az ember alapvetően jó, és a vallásnak csak azokat a kis szépséghibákat kell rendbe hoznia, amely itt-ott még rakoncátlankodik a szívben.

Íme, a Krisztus nélküli keresztyénség! Ide nem kérnek semmiféle kellemetlenkedő Megváltót. Nincs szükség olyanra, aki kategorikusan kijelenti magáról, hogy Ő az út, az igazság és nincs más ajtó rajta kívül. Hiszen ilyet nem illik mondani, mert ez nem tetszik mindenkinek, ezt nem tapsolja meg a népes közönség. Ide nem kell olyasvalaki, aki önmegtagadásra, kereszthordozásra hív; aki Úrként mutatkozik be, és parancsokkal áll elő, aki rápirít az emberre, megtérést és a bűnök elhagyását követeli, aki magát az embert akarja testestől lelkestől ‒ mindenestől ‒ és nem csak valami torz vallásos lényt, akinek csupán fűszer a mindennapjain a keresztyénség. Ide nem kellenek a vallásos fanatikusok, radikális fundamentalisták, akik nem hajlandók mást elfogadni, csak azt, ami a Szentírásban van; akik minden érvüket és meggyőződésüket egy több ezer éves iratra építik.

Zártkörű rendezvény ez. Tele mosolygós emberekkel, mindenféle aktivistával. Párbeszédre hívnak, de csak addig a pontig hajlandóak jönni, amíg mindenben egyetértünk és udvariasan bólogatunk a fejünkkel. Meghallgatnak, de csak addig, amíg tiszteletben tartod a kereskedelmi szabályokat a vallások végeláthatatlan piacán, s nem kezded túl hangosan propagálni a saját magad portékáját. Elfogadnak, amíg te is elfogadod őket. Tapsolnak és ünnepelnek, amíg te is hasonlóképpen cselekszel.

Egyvalamire mindenképpen jó volt ez a négy hét: látom a kontúrokat. Látom a határokat, amin túl nem szabad merészkednem. Látom azt, hogy ha Isten Igéje nem válik abszolút és végső tekintéllyé, de még csak fel sem merül egy-egy diskurzus alkalmával – ott bizony megszámlálhatatlan igazság bukkan fel, és mindegyik egyformán igaznak bizonyul. És végül látom: Krisztus nélkül nincs keresztyénség. Ha valaki másról akar tudni, mint a megfeszítettről, az valami vagy valaki mást követ, de nem Jézus Krisztust. Aki tőle kevesebbel is beéri, az ne nevezze magát keresztyénnek!

Homoki Gyula