„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” 2Korinthus 4, 8-9
Arkhimédész azt mondta, hogy adjanak neki egy szilárd pontot, egy megfelelő hosszúságú rudat és kimozdítja a helyéről a Földet. Ebben az igeszakaszban is megfordulnak a dolgok, mégpedig a „de” szócskán. Nem csupán azért, mert Pál jó szónokként szerette egymás mellé állítani az ellentéteket, hanem azért, mert Valaki van emögött a szó mögött, aki kezében tartja a gyülekezet helyzetét.
A korinthusi gyülekezetnek a levél születésekor nagyobb összefüggésbe kellett helyezni a szenvedést, meg kellett tapasztalnia a nehézségekben is sorsfordító Isten munkáját. Úgy gondolom, erre a perspektívára van szüksége ma a kárpátaljai magyarságnak is. Mi is várunk a fordulatra. Többször írtunk már a gazdasági elvándorlás kérdéséről, az itthonmaradás nehézségeiről, és a helyzet azóta nem javult, sőt inkább romlott. 2017. szeptember 5-én az Ukrán Legfelsőbb Tanács elfogadta azt az oktatási törvényt, amely nem csupán tovább rontaná az oktatás és módszertan szintjeit, hanem hetedik cikkelyében lekorlátozza a kisebbségi nyelvhasználatot az iskolákban az alsó négy osztály szintjére. Minden politikai és szakmai kommentár nélkül megállapíthatja a külső szemlélő, hogy a törvénnyel szembeni minden tiltakozásunk ellenére szorul a hurok a kárpátaljai magyarság nyakán. A határozott politikai állásfoglalások mellett népünknek égető szüksége van a reményre. Pál soraiból meríthetünk, mert vele Jézus íratta meg az üzenetet a mindenkor nyomás, üldözés alatt lévőknek.
Szorongatnak minket, de nem szorítanak be. Egyre nehezebbek a mindennapok, a megélhetés kérdései és olykor az emberi méltóság is csorbul egy-egy összeszólalkozásban, összeütközésben. A családokban, ahol a szülő(k) külföldön dolgoznak, apai, anyai szeretet nélkül nőnek fel és vadulnak el a gyermekek. Mégis van kiút. Nem nyugat és kelet felé, hanem felfelé. Nem kell belepusztuljon ez a maroknyi nép a teherhordozásba. Jézust követve van erőnk akár az elbírhatatlanhoz is. Vele nincs olyan zsákutca és törvény, amiből ne lenne kiút.
Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Nehéz kérdéseket teszünk fel magunknak nap mint nap. Hogyan tovább? Menjünk vagy maradjunk? Építsünk-e valamit is ebben a helyzetben, vagy égessük fel a hidakat és vándoroljunk tovább? Szenvedjük a határhelyzetet, állva a többórás sorokban, kérdezve magunktól, hogy megérte-e elindulnunk? Talán meg is ingunk néha: fog ez változni valaha ? Leszünk mi itt valamikor is boldogok? És ismét jön a de. Nem azért, mert minden választ megkapunk és megnyugszunk, hanem azért, mert Valaki mellettünk áll, hogy ne hatalmasodjanak el kérdőjeleink, és ne essünk kétségbe. Jézussal még ezek a kérdések sem lehetetlenítik el a mindennapokat. Még ezekkel a kérdésekkel is lehet hitünk, reményünk.
Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Érezzük magunkon, hogy a bőrünkre megy a játszma, mikor már magyar akcentusunkért is megmosolyognak, mikor a kárunkra írják át a történelmet, elvesznek tőlünk neveket, személyeket és elferdítik a múltunkat. Azonban pontosan ebben a helyzetben éljük át, hogy csoda az, hogy élünk, megmaradunk és tudunk jövőt tervezni, építeni. Kapunk hozzá hitet, kedvet, lehetőségeket. Akárhányan loholjanak a sarkunkban, nem félünk. Nem vagyunk egyedül.
Letipornak, de el nem veszünk. Ha a legrosszabb is megtörténik, ha az oktatási törvény csak a kezdet, akkor sem veszünk el. Mert nem veszhet el az, aki Jézusba veti a bizalmát. Lehet rossz napja, lehet beteg, üldözhetik, letiporhatják, de meg nem semmisül, el nem vész.
Ahogy változik és súlyosbodik a mindennapok kárpátaljai valósága, egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy Isten azért engedi meg az ilyen helyzeteket, mert újra meg kell tanulnunk bízni benne, ehhez pedig ideális tanulási közeg a nyomás alatti állapot. Talán azért történik mindez, hogy a széthúzó nemzet sebei begyógyuljanak. Talán azért, hogy Isten megmutassa szabadító hatalmát. Talán azért, hogy belássuk már végre: Ő az egyetlen esélyünk, és ha nem fordítana meg és írna felül mindent, hogy velünk van, akkor kivándorolhatnánk a világból, mert egyetlen országban sem lenne áldásunk, békénk.
El kell jutnunk addig, hogy belássuk: nem reformok, törvénytervezetek és nemzetközi együttműködések fogják megváltoztatni a helyzetünket, hanem maga az Élő Isten. Akit nem lehet zsebre tenni, hanem kezében tartja ezt az országot, ezt a helyzetet és minket is ebben.
Ezt megélve és átgondolva már tudunk küzdeni, megbocsátani és imádkozni. Mert ezt a harcot csak térden állva nyerhetjük meg, és élhetjük túl. Bízzunk abban a hűséges Istenben, aki országokat változtat meg az övéiért, és kérjük el tőle ezt a látást, reményt nap mint nap! Imádkozzunk, hogy forduljanak meg a dolgok a szívünkben! És imádkozzunk ellenségeinkért is – szükségük van rá. Higgyük el, mindez csak egy lépcsőfok egy nagyobb tervben, és ha eljön az ideje, lépjünk tovább.
Laskoti Zoltán
