Egyharmad

Ismerek egy apát. Hajdanán három fia volt, erős, talpraesett legények. Mindegyik ugyanakkora helyet foglalt el édesapjuk szívében. A nagyobbik fiú hiú volt. Elbízta magát, sosem rettent meg semmitől, mohón és meggondolatlanul élt. Magas épületekre mászott, fáról fára ugrált. Örökösen életveszélybe került. Egy alkalommal elvétett egy lépést, és nem élte túl.

A középső fiú nem akarta semmi felé elkötelezni magát. Mindig megelégedett az otthonüléssel, a kényelemmel. Kockázatot semmiért sem vállalt. Izmai így elernyedtek, immunrendszere legyengült. Egy nap megfújta egy kis szél és ez végzett is vele.

Az apának egyetlen fia maradt.

Feltételeztem, miután a katasztrófáról hallottam, hogy a gyászoló apa ezt az egyet a tenyerén hordozza majd, tejben-vajban füröszti, minden jóval ellátja. Szíve összes szeretetét ráönti, ágyéka gyümölcsének egyharmadára, a maradékra, az egyetlenegyre. De nem így történt. Az apa folyton próbára tette a fiút, dorgálta, nehéz helyzetekbe hozta és látszólag magára hagyta. Nem hordozta tenyerén, nem öltöztette selyembe, nem látta el minden földi jóval, hanem engedte, hogy a gyerek megtanulja, mit is jelent túlélni. Érthetetlen, ugye? Épeszű ember nem így cselekedne.

„Úgy jár az egész ország – így szól az ÚR -, hogy kétharmad részét kiirtják, és elpusztul, csak egyharmada marad meg. Ezt a harmadrészt is tűzbe teszem, megtisztítom őket, ahogyan az ezüstöt tisztítják, megpróbálom őket, ahogyan az aranyat próbálják. Ő segítségül hívja nevemet, én pedig meghallgatom őt. Ezt mondom: Népem ő, és ő ezt mondja: URam, Istenem!” Zakariás 13, 8-9.

Nos, az Úr pontosan ezt teszi veled, aki a nép maradéka vagy. Körbenézek és látom, hogy olyan sokan elvesztek már és lomhán vagy loholva az örök sötétség felé haladnak. Vannak, akik József Attilával együtt kiáltják: Magamban bíztam eleitől fogva, és nem veszik észre, hogy fák várnak arra, hogy nekik ütközzenek, és koporsók készülnek, hogy belefeküdjenek. Vannak, akik a „Carpe Diem” szellemiségében nem néznek a holnapra, hanem felhabzsolnak és elpusztítanak mindent, ami eléjük kerül. Végül ők is felmorzsolódnak a nagy életpusztításban.

Mások nem vezetnek olyan gyorsan, nem pezseg úgy a vérük, hanem komótosan haladnak ezen az úton. Sőt, sokan közülük pont a templomban ülnek, és nyugtatják a lelkiismeretüket: ennyi pont elég. Az alkalmi templomlátogatás már így is több, mint amit sokan tesznek. De ha elköteleződésről, áldozathozatalról hallanak, a lehető legsunyibban tudnak eltűnni, vagy hangzatos kifogásokat szedni ki a szépen előkészített mentség-csomagból.

Mindeközben a maradék, a nép gyönge egyharmada pedig – nagybetűkkel ÉL. Azaz fut, sokszor levegőbe vág, de megharcol, és elvégez. Párt választ, gyereket nevel, sokat nevet, olykor szenved, panaszkodik, veszekedik és nélkülöz – de túlél. Ez a maradék él – felháborodik, megharagszik, rosszat kíván, de megbánó imát mond, megbocsát és bocsánatot kér. Ez az egyharmad éjszakákat sír át, koporsó mellett áll, miérteket kiált az égnek, majd megbékél, jobb jövőt remél és újra boldog. Ez az egyharmad reménykedik, próbálkozik, kudarcba fullad, elbukik, megkérdőjelez és ismét próbálkozik. Ez az egyharmad bár nem érti, de elfogadja, mi miért történik.

Az egyharmad te vagy. Az egyharmad én vagyok. Az Úr maradéka, kicsiny népe, amelyet szeretetből megpróbál, és gondoskodásból tűzbe tesz. Épeszű ember valóban nem tenne ilyet. De a mi Urunk nem az emberi épésszel gondolkodik. Neki más, mindentudó perspektívája van…

A történetnek az a vége, hogy az apa egyetlen fia sokra vitte az életben. Végül minden próbából tanult, és hálás lehetett édesapjának szerető szigoráért. A legvégén rájött, hogy minden érte, az ő javára történt.

Baranyi Eszter