„Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” 1Jn 3,20
Szívdobogtató érzés lehet egy szívsebész számára kézben tartani azt a rózsaszínű, finoman remegő kis emberi szervet, ami nélkül nincs vérkeringés, nincs összehangolt test, nincs élet. Szív nélkül nincs élet – lelki értelemben sem. S milyen jó, ha azt mondják ránk, jó a szívünk, mert akkor érzik, hogy szeretünk. „Csupa szív ember” – mondjuk mi is valakiről, s tudjuk, mehetünk hozzá bátran, bízhatunk benne, mert meghallgat, megért és segíteni fog. Vagy legalábbis akarja – csak úgy, értünk.
Olvasva János apostol szavait a szeretetről, sokan talán ilyen „csupa szív” embereket képzelünk magunk elé. Akik érzik és élik Isten különleges, megváltó áldozatot hozó, bűnből, halálból kiemelő szeretetét, s akik szeretetükben akár az életüket is oda tudják adni felebarátaikért. „Csupa szív” emberek, akik bizalommal szólhatnak Istenhez, akiknek nincs félnivalójuk az ítélettől, mert biztosak abban, hogy amíg így tudnak szeretni, Krisztusban vannak, és Krisztus is őbennük.
A szívünk azonban olykor furcsán elbánik velünk. Van, amikor vakká és süketté tesz, csak azért, mert indulataink elragadják. Van, amikor annyira aggódik, hogy egyaránt gúzsba köti az aggódó és aggódást kiváltó embert. A szív lehet kemény, hideg, gonosz, még azt is érezhetjük, hogy valaki szívtelen. Olykor-olykor a zsoltáros tapasztalata is közel jut hozzánk, aki így sóhajtott: „Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet. Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál, és a szívem is elhagyott engem” (Zsolt 40,13). Mi mindent tud tenni velünk a szívünk! El is ítélhet.
Amikor a szívünk elítél, akkor egyáltalán nem érezzük magunkat sem jónak, sem becsületesnek, sem szeretni tudó embernek. Ezt élhette át Péter, amikor gyengeségében megtagadta Mesterét, akit pedig annyira szeretett volna megmenteni. Elítélte a szíve, és nem tudott mást tenni, csak sírni. S vajon nem ezt élte-e át Júdás, aki már csak kárhozottnak látta önmagát a bűnvallás és bűnbocsánat lehetőségét is elvetve magától? Elítélte a szíve, pedig őróla is szólhatott Jézus kereszten mondott imádsága: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.
Annyiszor szembesülünk a legrosszabb, legtürelmetlenebb, legharagtartóbb, hazugabb, áskálódóbb önmagunkkal. Vannak szavak, amiket már kimondásuk pillanatában megbánunk, vannak húzásaink, amik vádolnak minket, akármilyen régen is történtek. Vádol a szívünk. Sok szép ígéretünk, amit magunknak és Istennek tettünk, a nagy fogadkozást, hogy megjavulunk és változni fogunk, valahogy nem sikerült véghezvinni. És a szívünk elítél, minden vád ítéletként hangzik bennünk, hogy nem tudunk jól szeretni, mert egyáltalán nem tudunk szeretni. Ha a szívünk elítél, egyre inkább hisszük, hogy a hitünk semmire sem elég, bármennyire is szeretnénk élni Isten ajándékaiból, nekünk ez már nem adathat meg. Egyszer s mindenkorra elrontottunk mindent Istennel szemben is. Hibázunk, hitetlenkedünk, elesünk és vétkesek vagyunk, s ha mindebben a szívünk elítél, mindezt megbocsáthatatlan bűnnek, végérvényes szakadásnak tartjuk. Tudod, hogy nincs bocsánat – mondogatjuk magunknak, és el is hisszük.
S mi lesz mindebből? Ha a szívünk elítél, előbb-utóbb lemondunk önmagunkról és lemondunk a másik emberről is. Lemondunk az esélyről, hogy lehet még közösségünk valakivel, örülhetünk még egymásnak, a létünknek, az Istentől kapott életnek, a megváltás csodájának.
Jó, hogy János apostol hitvallást tud tenni arról, hogy nagyobb Isten, mint a mi szívünk és Ő tud mindent. Ebben a „tud”-ban benne van mindaz, ami megmenthet minket. Milyen logikusan tud érvelni az ember, aki már feladta a küzdelmet. Pedig valójában egyikünk sem ismerheti tökéletesen önmagát és a másik embert. Az ismeret teljességével csak egyedül a mindenható Isten bír, a teremtő, megváltó és megszentelő Úr. Aki alkotott, aki már „anyánk méhében formált” minket, és aki elől még a szívünk ítélete mögé sem lehet elbújni.
Mert Isten nemcsak az ítéletre méltó embert látta és látja bennünk, hanem a gyengét, kiszolgáltatottat, elesettet, hőbörgésében is teremtményét, aki gyógyulásra szorul. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” – mondja Jézus, s ebben benne van az is, hogy a beteg a betegség ítéletétől még nem gyógyul meg – orvosra is szüksége van. Ezt a szükséget tudja, ismeri bennünk Isten. Ha elítél a szívünk, ő azt is tudja, hogy miként jutottunk erre az ítéletre. Ismeri életünk törésvonalait, sérült vágyainkat, rejtett félelmeinket is.
És amire már a szívünk is azt mondja: „ítéletre érett” – arra Istennek még van egy utolsó szava. Isten utolsó szava a bűnre, ítéletre pedig Jézus Krisztus. Mert Ő nagyobb a mi szívünknél. Nemcsak jobban ismer, hanem másképpen is szeret minket, mint mi önmagunkat. Amióta megtörtént a megváltás, Isten szándéka életünkkel egyértelmű: ugyan méltók voltunk az ítéletre, de van, aki elhordozta azt helyettünk, értünk. Rá tekintve az önmarcangolás közben is elmondhatjuk: „Mert ha el is ítélne a szívünk, nagyobb Isten, mint a mi szívünk, és tud mindent”.
Tud és megbocsát.
Laskoti Zoltán
