Nyelvtörvény. Infláció. Megtört családok, kapcsolatok. Kihűlt szerelmek. Veszekedő szülők. Alkoholista szülők. Munkanélküliség. Külföldre vonulás. Síró gyermekek. Bántalmazás. Szexuális zaklatások. Céltalanság. Üresség. Betegség. A diagnózis: rosszindulatú. Elkeseredett küzdelem. Várakozás. Folytonos reménykedés. Csalódás. Újra próbálkozás. Sorvadás. Könnyek. Lassú soványodás. Eltűnés. Utolsó pillantás. Fájdalmas elengedés. Zokogás. Sírás. Őrjöngés. Bénultság. Földrengés. Hurrikán. Katasztrófák. Atomháborús fenyegetettség. Terror. Lefejezések. Menekülés. Üldözés. Megosztottság. Megsemmisülés.
Ez az én listám. Most állítottam össze röpke két perc alatt. Lilly Wood & the Prick lajstroma se sokkal másabb: éhező gyermekek, apokaliptikus légkör, öregedés, csalódottság stb. Végső következtetésük pedig egyszerű: túl sok a vád Isten ellen, így a megbocsájtás lehetősége a nullával egyenlő. „Nem hiszem, hogy meg tudok Neked bocsátani” – hangzik el újra és újra a mondat. Legyünk őszinték: sokszor kerül Isten a vádlottak padjára saját gondolataink alkotta rögtönzött bírósági ülések alkalmával. Akkor, amikor újra bekapcsoljuk a híreket. Akkor, amikor újra megállunk összeomló életünk fölött, és azon gondolkozunk, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Amikor egyszerűen csak végigsétálunk az utcákon és nyitott szívvel tekintünk arra a rengeteg nyomorultra, akik szembejönnek velünk. „Nem hiszem, hogy meg tudok Neked bocsájtani.”
Én sose féltem kimondani ezeket a szavakat. Sose féltem őszintének lenni Isten előtt. Nem haboztam kimondani a legborzalmasabb vádakat sem. Szeretek a szemébe nézni. Őszintének lenni. Fellázadni. Kicsapni az ajtót. Nem félek, mert tudom, hogy Előtte nem érdemes a szentet játszani. Jóbnak is nagy volt a szája. A Zsoltárok könyve pedig tele van olyan őszinte emberek szavaival, akik bizony leírták, hogy mi van épp a szívükön. Olykor ki kell tombolnom magamat Isten előtt. Ha nem teszem, ha egyszerűen csak elkergetem a viharfellegeket a fejem felől, ha több tonna ájtatos, szép szóval akarom leönteni, s átadni Neki, mélyen meghajolva, úgy előbb-utóbb csattani fog az ostor. A villámok és mennydörgések még nagyobb erővel csapnak vissza, az ájtatosság alatt pedig egyre csak növekedni fog az őszintétlenség fertőzése, csúnya nyomot hagyva maga után.
Azt hiszem, olykor éppen az a „keresztyénibb” magatartás, ha kitomboljuk magunkat Isten előtt. Amikor merünk őszintének lenni Előtte. Amikor merjük elismerni, hogy érzéseink is vannak, és hát kénytelen-kelletlen, de ezek előtörnek a nehéz helyzetekben. Amikor végre beismerjük: ez normális. Igen, még a hívő embernél is.
Semmiképpen sem szeretném ezt receptként előadni: heti két dühroham Isten előtt és megnyugszol. Néha ez sem segít. Néha éppen ez nem segít. Olykor jobb csendben, hamuban ülni és várni, hogy ez a csend megcsendüljön, és titkok tudóivá váljunk. Tapasztalatom szerint azonban az Isten ellen gyűjtött harag eltitkolása, elkendőzése, elhessegetése elképesztően káros dolog. Mert az elkendőzött indulat miatt a lista egyre csak nőni fog. Duzzad majd napról napra, és egy ön-önmagam alkotta vákuumos térben fog körbe-körbe forogni a borzalmas valóság és arra adott magyarázataim értelmetlensége között. Van, hogy az Istennek is meg kell bocsájtani. Elengedni a nyakát. Különben testi-lelki-szellemi energiám legnagyobb hányadát foglalom le azzal, hogy a csatabárdot a levegőben tartsam. Különben képtelen leszek felfogni és elfogadni mindazt, amit Ő adni szeretne nekem. Különben nem történik meg a misztérium, amelynek során rájövök: valójában nekem van szükségem az Ő megbocsátására.
Homoki Gyula
