Igazi
Megbabonázva bámulta a mennyezetet, ahonnan furcsa, évszázados alakzatok néztek le a fényárban úszó tömegre. Majd a karzatra tévedt a szeme, ahonnan a fiatal, nyakigláb fiúk leskelődtek, és néhány örökifjú férfi harsogta hamisan a Mennyből az angyalt. Semmit sem értett. Furcsa volt a jéghideg kőtemplom padján ücsörögni. Nem fészkelődött sokat, anyja előzőleg – biztos, ami biztos – eligazította: ha rosszul viselkedik, lőttek az összes zselés szaloncukornak, ezt pedig nem kockáztathatta. Így hát csak a lábaival kalimpált és tátott szájjal bámészkodott. A Csendes éjbe hangosan bekapcsolódott, azt ő is tudta, otthon mindig énekelték a fa mellett. A körben ülő felnőttek mosolyogtak rajta. Ezt sem értette, de nem bánta, elszántan, kipirosodott arccal fújta tovább. Aztán csend lett, s valamiért mindenki egy fekete ruhás, komor alakra kezdett figyelni, aki neki egyáltalán nem volt szimpatikus. De a furcsa bácsi mesélni kezdett. Mesélt egy anyukáról és egy apukáról, s az ő kicsi fiukról, akiről csak ők tudták, hogy igazából királyfi: az Isten fia. Kicsoda az az Isten, azt ugyan nem tudta, de Jézust – így hívták a kisbabát – nagyon sajnálta. Miféle dolog, hogy istállóba küldik – még a végén megfázik. Jászolban aludni – megborzongott és szorosabban simult az anyjához. Ráadásul a kisfiút egy gonosz király meg akarta ölni, de Isten küldött jó királyokat, akik segítettek eltéríteni őt. Tetszett neki a mese, de a legvégén nagyon elszomorodott: hiába a sok kedvesség, mikor a fiú felnőtt, végül mégiscsak meg kellett halnia. Értünk halt meg, hogy mi élhessünk – mondta a fekete ruhás, aztán megint énekeltek. Kifelé menet kis kártyákat osztogattak. Ő is kapott. Szép volt: felismerte a jászolt és a báránykákat, megértette, hogy a meséből kapott egy jelenetet. Valami írás is volt a papíron, de azt nem értette – még csak az “A”, “D” és “K” betűket ismerte, azokat büszkén rajzolta az otthoni könyvek hátsó lapjaira, apja nem kis haragjára.
ÉRTÜNK. Hazafelé egyre ez járt a fejében, hogy miért kell valakinek érte is meghalni, hogy ő éljen. Meg akarta kérdezni az anyját, de az összeakadt néhány távoli rokonnal, akiktől hiába próbált riadtan szabadulni, összecsipkedték hideg arcocskáját, és cuppanós puszikat adtak neki. Gyorsan letörölte arcát, és tovább bukdácsolt a hóban, sürgetve-rángatva a felnőtteket. Így értek haza, ahol már csöngetett az angyal – valójában mama, kileste tavaly az unokatestvérével –, s ő mindenről megfeledkezve rohant a gyönyörű, fényes karácsonyfa felé.
…
Sűrű, vizes pelyhekben esett, mit esett, szakadt a hó, amikor kilépett a hatalmas, meleg épületből. Mérgesen nyugtázta, hogy nincs nála esernyő, hazáig bőrig ázhat. Megint. Néhány másodpercig tanácstalanul ácsorgott a küszöbön, végül nagyot sóhajtott, és elindult. Rosszkedvűen, zsebre dugott kézzel vágott át a főtéren. Nem érzékelte, hogy az ízléstelen, giccses papírmaséval dekorált utcai betlehemesben végre élő, aranyos bárányok bégetnek. A hóeséstől mámorosan andalgó szerelmespártól undorodva és némi – a világért be nem vallott – irigységgel fordult el. Elhaladt az ismerős koldus mellett, és a tér sarkán befordult. Az erős szél vadul az arcába tolta a kavargó fehér örvényt. Arcába húzta a sálját – mint gyerekkorában, most is az álla fázott a legjobban, és elszántan baktatott, míg végre beesett a hideg lakásba. Gyorsan felhúzta a fűtést, vizet tett oda, és rövidesen már kedvenc bögréjéből szürcsölte a fahéjas teát. Próbált lelket önteni magába. Karácsony volt, nagy hó, takarítatlan utak, rengeteg koccanás, baleset, útlezárás, így a városban ragadt. Az órára nézett – anyja épp most mehet templomba, nincs kit felhívjon. Tanácstalanul ült az ágy szélén, csak nézett maga elé, a szőnyeg furcsa, kanyargó mintáját bámulta. Ezerszer látta már, most mégis úgy meredt rá, mintha először látná.
Megbillent a keze, érezte a hideg tea fröccsenését. Bosszankodva indult a konyha felé. Az ajtó előtt, a könyvespolc mellett hirtelen megállt. Szinte önkéntelenül nyúlt apja hagyatéka, a régi, nagy családi Biblia után. Soha ki nem nyitotta addig. A poros könyvből kihullott valami. Felismerte a képet: az a réges-régi kártya volt, amit azon a furcsa – ma már tudta – istentiszteleten kapott a túlbuzgó hittanosoktól. Megfordította. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Azon az estén először volt igazi karácsonya.
Kocsis Julika
