Rettenetes nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember derűsen és csillogó szemekkel toppanjon bele az új esztendő első perceibe. Persze, a jó adag pezsgő talán segít a bajon. Mégis. Nem igazán emlékszem olyan éjfél utáni pillanatra, amikor a tűzijátékot kémlelő pillanatok közepette ne éreztem volna egy kisebb-nagyobb méretű gombócot a torkomban. Ismerős volt ez az érzés megboldogult gyermekkorom szereplései előtti perceiből, amikor az összes létező szó – bármily csekélyke mennyiség is lett légyen az – összekavarodott a fejemben, s szinte biztos voltam benne, hogy most, életem filmjének következő képkockájában az összegyülekezett szülők, tanárok és többi gyerektársam népes hada bizony mind a dadogó, szavakat kereső és elpirult dundi gyermeken fog hahotázni. Na, ez van bennem évente 00:01-kor. Hadd pontosítsak: nem azért, mert pesszimista vagyok, és úgy érzem, hogy ez a következő háromszázhatvanöt nap totális kudarc lesz telve felégéssel, bajjal meg gonddal.
De hát mégiscsak: útra kelünk. Nem is rövid útra. Egy egész évesre. Egy olyan startba állunk be, amely után a lehető legvadabb és legkiszámíthatatlanabb verseny kezdőik – az a csúnya négybetűs, amit é l e t-nek hívnak. És hát, valljuk be őszintén, a „Boldog Új Évet!” kívánságaink nem bizonyulnak minden tekintetben hathatós varázsigéknek, amelyek hatására bizony háromszázhatvan fokban fordulnának a dolgaink. Nem is tudom, minek örülünk valójában az új év bűvös első pillanatában. Miért is éljenzünk? Miért is nevetünk és borulunk egymás nyakába? Hisz nem látjuk még a következő kanyart sem. Az ez utáni lépéssel sem vagyunk tisztába. Belső monológjaimban és kérdezz-felelekjeimben ilyenkor olyan butának tartom magam, mint aki lemaradt valamiről, mintha egyedül én nem olvastam volna a dráma forgatókönyvének soron következő szakaszát, és éppen ezért mindenki más már a boldog percek tudatában örül a jelenben játszódó pillanatoknak, miközben én összezavarodottan állok a színpad kellős közepén.
Hajj, az az átlagosan két perc! Míg mindenki felfelé kémlel, a szétcsapódó pirotechnikai bravúrok formálta gömbökre meg miegymásra! Mennyi minden lejátszódik bennem. A sok „ha”, a „mi jön most?”, „mit tartogatsz számomra?” kérdések tömkelege. Vajon merre sodor Isten örvénye? Vajon hová köpi ki a cet Jónást ebben az évben? Vajon kinek kell utoljára Isten veled-et mondanom? Mi fogja megfacsarni idén a szívem? Hányszor fogok kitörő örömben énekelni? Ha fogok, mi miatt teszem majd?
Kérdések, talányok, találgatások, nemtudom-ok tömkelege. És a bizonyosság csak ennyi: Örökké tart szeretete. Örökké. Tavaly is. Idén is. Jövőre is. A Szeretet, amely úgy ígéri, hogy velem van minden napon, állandó jelleggel egészen addig, míg utolsót dobban a szívem. A Szeretet, mely azt ígéri, hogy minden egyes körülmény között, minden próba, nehézség, fájdalom és könny között is úgy munkálja a dolgokat, hogy azok a javamra legyenek. Mert velem van és velem tart ez a Szeretet. Érettem és nem ellenem.
Ez az én kétperces liturgiám két buék közepette. Rövid, tömör, mégis hosszúra nyúlt intermezzo, melynek végére eloszlanak a kétségek hatalmas fellegei, és kivirul az ég is. Így indulok az új évnek. Igen, így én is Boldog új évet kívánok.
Homoki Gyula
