Valahol egyszer azt olvastam, hogy volt egy híres lelkipásztor, akinek sokáig gondja volt a kegyelem koncepciójával. Sok idejébe telt, míg elfogadta, hogy semmi sem az ő érdeme, semmi sem őrajta múlik, és hogy mindene, amije csak van ajándék. Ahogyan olvastam róla, nagyokat mosolyogtam magamban, mert arra gondoltam, szegény pára, hát még szép, hogy minden a Krisztus érdeme, és nem az enyém. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy kételkedhet bárki is a kegyelemben.
Az én meglátásom szerint kegyelem minden sikerem. Minden vizsgám, minden jól sikerült ifim, jól kialakított baráti köröm. Egyszóval mindaz, ami jó volt az életemben, az a Krisztus érdeme volt. Viszont voltak harcaim és kudarcaim, fel nem dolgozott lelki problémáim, amikről kijelentettem, hogy ezek bizony az enyémek. S hogy ezek a problémák hogy alakulnak, hogyan oldódnak fel, az csakis tőlem függ. A saját kétségeim felett nem uralkodhatott Krisztus. Az az én saram volt. Életemnek ezen a részén nem volt jelen a kegyelem, csak az ítélkezés. És nem is tudtam, hogy ilyen kemény bírája tudok lenni önmagamnak.
A sok megoldatlan dolog között mindig is volt egy nagyobb, ami kihatott életem szinte minden területére. A konfliktus forrása édesanyámmal való kapcsolatom volt. Volt valami, ami miatt haragudtam, de nem tudtam elmondani neki, mert úgy gondoltam nem érti meg, nem tudja lereagálni, és csak még inkább bántani fog vele. Ezt a sebet évekig hordoztam magamban, és meg róla voltam győződve, hogy igen is létezik valami, amit megtehetek ezért. (Nem tudom mondtam-e már, de imádok megoldani dolgokat.)
Könyörögtem az Úrhoz is, hogy Ő mutassa meg, nekem mit kell csinálnom ahhoz, hogy javuljon a helyzet. Teltek az évek, és nem történt semmi. Őrlődtem, beszéltem lelkigondozóval, kértem, hogy mutasson utat. Azonban mivel ő egy hozzáértő lelkigondozó volt, nem oldhatta meg az életemet helyettem, viszont egyik alkalommal ráterelte a beszélgetést a kegyelemre. Megpróbáltam elengedni a fülem mellett ezt a szót, mert egyszerűen nem értettem, hogyan segíthetne ez rajtam. Nem sokkal később részt vettem egy pszichodrámás alkalmon. Aztán az alkalom közepén, az egyik játék során egyszer csak sírva fakadtam, és kimondtam egy nagyon egyszerű igazságot:
– Én ezt nem tudom megugrani.
Ekkor villant belém a felismerés: nem tudom megugrani a lécet, amit felállítottam magamnak. Ha a falat kaparom is, ha minden létező eszközt bevetek, akkor sem tudok egyedül felülkerekedni a gondjaimon. A kegyelem ekkor egészen új értelmet nyert számomra. Nem tudtam vagy megvenni vagy megszerezni, nem tudtam kiérdemelni, egyszerűen csak el kellett fogadnom. Megdöbbentő volt rájönnöm, mennyire nem én tartom kézben a dolgaim. És amikor ott 12 idegen ember előtt beismertem, hogy nem vagyok képes megoldani az életem, akkor szólalt meg bennem Krisztus hangja, és azt mondta, hogy nem is kell.
Persze még egyszer utoljára megpróbáltam tiltakozni magamban, hogy nem lehet valamit csak úgy ingyen megkapni. Érdem nélkül, csak úgy szeretetből. De aztán beláttam ismét: a kegyelem ingyen van, de nem volt olcsó. Krisztus drága árat fizetett érte. Felszabadító volt mindezt látni. És ott, akkor az Úr feloldotta bennem ezt az éveken át húzódó fájdalmat. Hihetetlen módon, váratlanul. Nem úgy, és nem akkor ahogyan én akartam – de sokkal jobban. Sokkal tökéletesebben. Olyan egyedülálló, isteni módon. Tudjátok. 🙂
Marofejeva Nelli
Ady Endre: Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
